Izolde-jelenség

Kevés olyan író akad, aki szívesen nyilvánosság elé tárja, miként fejlődött ki a végső íróí stílusa, milyen döccenőkön át bukdácsolt odáig, hogy végre meg tudjon állni alkotóként a saját lábán. Kevés az olyan író is, aki eddig eljutván összegzést készít, és azt önismerete elmélyítéséhez avagy mások okulására közreadja. Még az se sokuktól telik ki, hogy megnevezzék azokat a tanítóikat, akik valódi tudással, gyakorlatokkal vértezték fel őket auditori munkájukhoz. Legtöbben az ezt firtató kérdésekre klasszikus, esetleg aktuálisan elismert művészeket sorolnak.
Izolde Johannsen egyike a ritka kivételeknek. Szinte zavarba hoz, amilyen közvetlenséggel vall kettőnk munkájáról, miközben minden sematikusságot megtagad, ami körbelengi az írószakmát misztikus ködével, és büszkén építi ezt az újféle nimbuszát.
Elégetni a korábbi műveket? Botorság! Elbírja azt a papír, vagy ha nem, akkor az internet!
Kutatómunkába feledkezni évekig, hogy aztán egyedül arathasson le minden babért? Inkább legyen egy speciális, lelkesedéstől hajtott kutatócsapat!
Visszavonulni az írói lét elefántcsonttornyába, ahonnan csupán a méltó meghívásokra kegyeskedik aláereszkedni? Fenét! Két nagy gyerek, kőkemény munka mellett, szenvedélyből ütni a billentyűzetet, éjszakáról-éjszakára!
Leszűkíteni a környezetet kizárólag az érdekeinket szolgáló tevékenységekre, ismerősökre, helyszínekre? Ellenkezőleg! Felépülő ismertségét kihasználva egyre aktívabb véleményformáló és karitatív tevékenységet folytat az összes, életét érintő területen, az egészségügytől kezdve, a komolyzenén át a félig bezárt bányászmúzeum méltatásáig.

Izolde Johannsen fejlődése végigkövethető az első, magánkiadásban megjelent regényétől kezdve egészen a legutóbbi, történelmi témájú művéig.
Az első kötetek az írónő érdeklődési területein zongorázva a fantasztikuma belső világait tárják fel színes, formás kavalkádjukban. Nem sorolom ezeket a műveket, mivel bárki számára lekövethetők az interneten, Izolde Johannsen személyes oldalán. Ám a jelenlegi munkájához és eredményeihez viszonyítva az elsők csupán mohlepte szegélykövek azon az úton, ami a pompás kősziklához vezet.
Ez a kőszikla épp növekedőben van: egy monumentális munka magasítja napról napra. A jelenleg hat kötetesre tervezett történelmi regényfolyam a Német Birodalom legnagyobb úszó fegyvereit veszi sorra, rengeteg önéletrajzi és műszaki adattal gazdagítva olvasóit. Nagyon hosszúra nyúlna külön-külön méltatni a hadihajókat bemutató köteteket, inkább azt emelem ki, hogy "A Birodalom tengeri bástyái" sorozat első három megjelent része

A birodalmi kalóz

Gránátok a becsületért

Kalandor a tengeren

ajánlott olvasmány a Bánki Donát Gépészmérnöki karon. Ennél jobban semmi sem mutathat rá arra, szakmailag mennyire eltalált specialitás lett a felvállalt téma.
És ahogy már a sorozat első kötetétől kezdve megszokhattuk, annyira élő, érző, tapintható szereplők vesznek körbe minket a könyv olvasásába merülve, hogy eszünkbe sem jut a történelmi távlatokból szemlélni és eleve elítélni azt a rendszert, ami alatt ezek az emberek éltek, törekedtek, szerettek és - igen, sokszor - szenvedtek. Szenvedték a hideget, a tengeribetegséget, a család hiányát, a hátrahagyott szerelmet, a bizonytalan jövőt.
A legénység egy-egy fiataljának szemén keresztül szépen, finoman, de kegyetlenül épül fel a tengerész hivatás keménysége, végletessége. Egyik nap tengerünnepet ülnek az Egyenlítőn, másnap lángoló hullámok közt fuldokolnak, törött deszkába kapaszkodva.
Senkitől sem olvastam még ennyire életre keltett, filmszerű történelmet. Bár ez lehet csak az én műveletlenségem, ám akkor hálás vagyok, hogy olyantól kaptam meg ezt az élményt, akit van szerencsém élőben, sőt, kedves barátomként ismernem.
Egy másik vitathatatlan érdem az, amikor egy német könyvkiadó keresi meg az alkotót azzal, hogy a saját történelmük mementóját szeretnék kiadni fordításban. Hirtelen példát sem tudok mondani hasonlóra. A Verlag Goldene Rakete kiadó az írónő hazai kiadójához, az Undergrund kiadóhoz hasonlóan működik, csak épp a német gazdaság részeként, az Amazon egyik partnereként.
2017 december 6-án megtörtént: a kiadó elfogadta a fordítást, kiadási listájára került A birodalmi kalóz. Innentől nincs megállj. nincs ok, amiért egy ekkora olvasói szelet után a világ többi részén olvasókat ki lehetne hagyni.

Remélem, ennek visszahatásaként végre itthoni környezetében is megfelelő helyre teszik Izolde Johannsen munkásságát. Számtalan csalódás, megvezetés, vakvágány és fáradságtól, keserűségtől kicsorduló könny után talán végre le lehetne venni azt a terhet egy ilyen kaliberű alkotó válláról, amit az önmenedzselés taposómalma ró az erre kényszerülőre. Bebizonyította, hogy hogyha kell, munka mellett, család mellett, a valóság minden nap arcba csapó rideg közönye ellenére is tudja csinálni.
Csak nem jó csinálni. Sárdagasztás szárnyalás helyett. Viszont eddig nem úgy tűnik, hogy itthon javulna a helyzet:
A csodás fellendülés legnagyobb kerékkötője a mai magyar könyvpiac áldatlan állapota. Amíg fillérekért, sátrakban árulják a csődeljárásban lefoglalt könyvek tonnáit, hiába izzad ki magából bármelyik kiadó akármilyen tehetséges írótól könyvet, elmaradnak a vásárlói. Ritka, üde kivételek ugyan akadnak, de ez édeskevés ahhoz, hogy az olyan újító fénypászmák, mint Izolde Johannsen, bevilágíthassák az uralkodó sötétséget.

Az írói fejlődés hatalmas áttörése még hátra van: amikor hobbiból hivatássá lép elő az autorkodás, akkor újfajta távlatok nyílnak meg az alkotó előtt. Már nem meghódítatlan földrész az ismertség, az olvasótábor és a lelkes követők csapata, hanem a biztos háttér. Háttér és egyben követelmény - az egyre specifikáltabb elvárások forrásvidéke.
Izolde Johannsen ebbe a völgybe tart, immár a saját erejéből. Csapatát tapasztalt vezetőként irányítva tervezheti a következő éveket, műveket. Én bizakodva nézem haladását, és hiszem, hogy pontosan és szépen, ahogy csillag megy az égen, ott lesz majd az olvasói nyája felett sokáig, ragyogva, betűket sugározva magából a sorban születő könyvei lapjaira.

De ahogy a csillagok sem állandóak, úgy neki is kell majd változnia. Az olvasók felnőnek, megöregednek, a világ fordul párat a tengelye körül, és hipp-hopp, máris más vidék tárul az alkotó szeme elé, más arcok néznek rá, újat, aktuálisat követelve.

Izolde Johannsen még mutatni fog nekünk legalább egy új írói arcot…
…és kétségem sincs afelől, hogy az is olyan egyedi lesz, mint az egész személyisége.

De vajon mi lesz az?

A Védett Fa Háza üvegei

Mindenkinek vannak olyan ismerősei. Kicsit fura figurák, de elsőre nem gondolnád veszélyesnek egyiket sem. Az különbözteti meg őket a normálistól, hogy nem konkrét céllal tartanak meg olyasmiket, amit más simán szemétre hajít, hanem csak mert "jó lesz az még valamire". És ennek aztán vannak különböző fokozatai.
A legsújosabb eset, amikor még a wécé használatát is mellőzi a beteg, mert azt a bizonyos produktumot is meg akarja tartani magának. Szerencsére én a sokkal enyhébb verzióval találtam magamat szemközt, amikor elkezdtem kilomtalanítani a villyát. Még a kommunális hulladék nagy része is elkerült a háztól, bár családi legendáriumok beszélnek a kertben elásott szemétről, még azokból az időkből, amikor még nem létezett kukásautós szolgálat. Talán a közben eltelt negyvenvalahány év már megszüntette az ebből származó kellemetlenségeket, viszont a nemzedékeken áthúzódó "értékmentés" máshol megtette a maga hatását. Konkrétan a padlás lepakolásakor szembesültem azzal, hogy több tonnányi kacatot kell valahogy letuszkolnom a méterszer hetvenes padláslejárón. Ez ugyebár csak munka, mondhatná bárki legyintve, ha még nem pakolt padlást. Azok nem tudják, hogy a palatető hősugárzóként izzítja befelé a napfényt, a több évtizedes por a legkisebb abajgatásra felszáll, hogy korommal kevert koszesszenciájával vastag rétegben tapadjon meg minden nedves felületeden. A bőrödön. Az orrodban. A torkodon. Amikor már a tüdőt égeti, ideje kimenni a friss levegőre, és hektikás köhögéssel, meg egyéb módszerekkel megszabadulni a belédszáradt, fekete nyálkától.
A védőital kötelező. Bármikor elkaphat egy szilikózisos fulladás, amikor pár korty víz az életet jelenti.
Szóval, miközben izzadsz, koszosodsz és nyeled a port, hamar átértékelődik benned az elődök ártatlannak tőnő bogarassága. A felpöffenő zsákok szakadásaiból elrongyolódott alsóruhák és molyok felhői szabadulnak ki. Ruhabolhák csipik a bőrödet, még a segged is viszket a poratkák milliárdjaitól. És a zsákok mögött újabbak rejtőznek. Gyulladtan égő szemmel pislogsz, miközben felméred a "kincseket": Dobozok tucatjaiban sárguló újságkötegek, rég meghaladott tudományok avítt könyvei, földben porladó nagyszülők kisiskolás füzetei, egykor tintakék, mára szürkén málló csomagolásban. Csonkolt babák, törött játékok fordulnak ki a padlót fedő por alól, amikor kishíján elbuksz rajtuk. Amikor fellapátolnád, akkor jössz rá, hogy mindezek alatt szőnyeg- és kartonborítás lapul. Ezeket felszedni felér egy hirosimai atomcsapással.
Ráadásul a törmelék tele van palatörmelékkel, csak hogy tudd; mindennlégvétellel rákkeltő anyag kerül a tüdődbe.
Az extra pedig most jön! Ezek a gyűjtögető elődök valami küldetéstudattól vezérelve néprajzi értékek felhalmozását (is) folytatták. A szétszerelt rokka, a szétszáradt, szuette fakád még aranyos. A bőrcipök zsákjaiban viszont már egészen speciális faunák fejlődtek ki. A legijesztőbb az volt, amelyik egy teljes vöröshangya bojt rejtett – amíg meg nem emeltem. Kezemet pillanatok alatt ellepte a csípős sereg, és a millió kitinlábnak olyan zaja volt, ami simán elmenne hangeffektnek bármelyik sci-fi horrorba. Kemény küzdelem következett. Bevetettem vegyifegyvert is, a győzelem pedig korántsem teljes. Szerintem messze még a kiegyezés. A féltonna cipőtől megszabadítottam a villya padlását, a hangyák még ott vannak.
A kancsók és köcsögök gyűjteménye is érdekes. Alapvetés, hogy egyetlen teljesen ép darab sincs köztük. Duplán kell vigyáznom, amikor megfogok egyet, hogy ne nyúljak valami éles, hegyes törésbe, és emellett én se folytassam az aprózásukat. A szétszerelt bútorok lepakolása szintén mutatvány. Üvegezett ajtók, belső tükrök nehezítik az amúgy is dögnehéz, colos vastagságú diófából észült bútordarabokat. Ezek még nem az Ikea szabvány szerint készültek, némely darabot  valódi 3D tetrisz volt lejátszani a szűk nyíláson.
És az üvegek!
Túl a mindenfelé szétszórt, törött üvegcserepeken ott van egy elképesztő mennyiségű üres üveg. Befőttes-, sörös-, boros-, pálinkás- és laborüvegek. Szintén sérültek, töröttek, koszosak. Az érdekesebbnek ítélt palackok a gerendázatról lógnak lefelé, nyakuknál fogva , dróttal fellógatva – lesz vagy félezer szög, amit ki kell majd huzgálnom miattuk –, tömegével felhalmozva összetákolt, negyven éve ideiglenes polcokon a befőttes üvegek, más, közönségesebb palackok. Másik ugyanennyi szétszórva, leejtve, szakadós szatyrokba dugva, dobozolva. Főleg a laborüvegek elképesztőek. Ezek a legújabbak, az előző ittlakó zabrálásai. Tízenöt évig szennyvizet vizsgált, és ezalatt összetarhált egy laboratóriumot. A különböző mérőműszerekkel nem volt gond, azokat az ősszámítógépeivel, kiberhelt tévéivel, lemezjátszóival együtt toltam lefelé. Viszont a rejtett csomabolású hőmérői, lepárlói, bürettái, lombikjai, kémcsövei, ki tudja még, miféle üvegeszközei között volt amortizációs veszteség. Ezek a vékonyfalú berenezések törtek, pattantak a legkisebb nyomásra. Elég sokféle vegyianyagot is bespájzolt, aminek egy részéről azt sem tudhattam, miféle kemikáliák, mivel cimke nélkül került a padlásra. Jó része ezeknek gond nélkül lekerült onnan, ám csak remélhetem, hogy amíg még az udvaron, fólia alatt kell tárolnom a végső elszállításukig, addig sem okoznak mérgezést, vagy tüzet.
Ha belegondolok, hogy kicsit igényesebb tárolással, szakszerűen katalogizálva milyen értékes gyűjtemény lehetett volna ehelyett a lomhalmaz helyett a padláson, elfog az értetlen szomorúság. Számtalanszor eszembe jut majd, miközben a villya régi fényét igyekszem visszahozni a falak közé, hogy mennyi korhű kis csodát építhetnék be, ha a beteges felhalmozás helyett tudatos megőrzés folyik az elmúlt kilencven esztendőben.

A Védett Fa Háza méhei

Vadak. 

Ez tetszett meg bennük elsőre. Veszélyesek is, ahogy ott röpködnek a nappali kiugró szaniterje fölött. Annak hármas ablakából költöztek be a középsőbe, az ódonat roló dobozába. Kellemes lépesméz illat fogadja az érkezőket. A pusztuló herék meg néha belecsípnek a rájuk tapodó kutya lábába.

A nappali felől szilikonos szigeteléssel védekezett az előttünk lakó, de a kaptár különleges zajaitól az sem véd. Néhány napja ütemes, kéjes nyiszorgás hallatszott a roló vörösfenyőből készült dobozából, ami rögtön beindította kamasz fiaim fantáziáját. Mivel azonban a méhek nemi élete vajmi kevés erotikát tartalmaz, a kifáradt lemezmeghajtó hangot inkább a méhek táncát kísérő jelenségnek gondolom.

Terveim között szerepel a régi roló felújítása, méghozzá úgy, hogy az eredeti felépítést megtartva, minél kevesebb műanyag beépítésével legyen újra használható az eszköz. Ehhez azonban a méheknek költözni kell. Még nem tudom, hogy megoldható-e, hogy csak a kert végébe, egy tágas kaptárba kerüljenek, és továbbra is helyben biztosítsák a környék virágos növényeinek termését. Ha nem, akkor jóval messzebb, a várostól is távol kapnak helyet, mivel unokaöcsém, családunk méhésze veszi magához őket.

Példás szorgalmuk és fegyelmük inspiráló. Amikor a legutóbbi szabadnapomon hátrahurcoltam néhány mázsa fahulladékot, és négyméteres dombot építettem belőle, akkor is eszembe jutottak. Eredetileg oda szerettem volna a kaptárt, de miután bebizonyosodott, hogy még sokáig együtt kell élnünk az előző lakó hagyatékaival, a terveimen változtatni kellett.

A fiaimmal nekiveselkedve kiszélesítettük az ösvényt, hogy az öreg szekrényeket, díványt, több tucatnyi dobozt és egyéb bútort oda tudjuk majd cipelni. Miután ez készen volt, ki kellett irtani a raktározásra kijelölt helyről a dzsungelt. Értékes leletekkel gazdagodtunk közben; kiderült, hogy négy magról növő diófánk, egy termő barackunk, egy kisebb és egy vadszőlő alatt fuldokló kifejlett meggyfánk rejtőzik a dzsumbujban. Két terebélyes eperfa uralja a kert két oldalát, hátul találtam ribizli- és rózsabokrot. Nekik nagyon jól jött, hogy nem csak a nyár derekán jutottunk idáig a tennivalók végtelen sorában. A védett fa környékéről is eltüntettük a hulladékfát, így nemsokára méltó módon állhat a villya dísze.

Közben azt is kitaláltuk, hogy a hely adottságait kihasználva, íjászpályát alakítunk ki, méghozzá a standard méretekkel, hogy haditornász barátaink akár rendes versenyeket tarthassanak nálunk. Ehhez külön jól jön a fahulladékból rótt domb, ami biztosan megfogja majd a mellélőtt nyílvesszőket, még a szekrények, a hátsó szomszéd gyümölcsfái előtt...

Így viszont a kaptárnak majd csupán a kert tulsó oldalán lehet helye. Oda most egy jókora csicsókás nőtt, párom már utánanézett, miként lehet asztalra varázsolni az édeskés gumókat. A pityókafasirt elkészítése viszont bizonyára rám marad. Azon a részen alakítottam ki a komposztálónkat, két bodzabokor árnyékában. Talán még lesz hely a meggyfa mögött a kaptárnak is. Nagyon a hátsó kerítésre rakni nem akarom, mivel még nem ismerem a szomszédok permetezési szokásait. Azt már most látom a csupasz földterületekről, hogy számukra minden gaz, amit nem ők ültettek oda.

Még hatalmas mennyiségű fát kell összehordanunk a kertből. Öt kidöntésre váró, kiszáradt fa, az egyiknél egyelőre elképzelésem sincs, miként kerülhetem el, hogy a villya tetejében, vagy a szomszéd épületben kárt tegyen. Ősi falerakatok is várnak ránk, alattuk olyan életközösségekkel, amilyenekkel tényleg csak erdőkben találkozni, félig korhadt törzsek, egykori elkerítések karói, cölöpjei várnak pakolásra. Erőst belepancsolok a helyi ökoszisztémába a rendezkedésemmel, de remélem, a biodiverzitás nem sínyli meg túlságosan.Szeretném, ha megmaradnának a méheink. Szimbólumok. Az öreg villyában szó szerint zsong az élet, amíg azok ott vannak. Addig elhiszem, hogy amit csinálok, amin kérgesedik a tenyerem, fárad a hátam, az építő munka. Értelme van kivágni, felásni, összehordani, pakolni, mert látszatja, értéknövelő hatása, termése - eredménye lesz.

A Védett Fa Háza

A napokban Kukorelli Endre ajánlotta nekem, hogy naplóírással fejlesszem magam. Mert az felszabadítja az őszinte, művészi énemet. Nekem is jól jön, mert lassan eldurran az agyam a felgyülelmlő, vastag sugárban folyó matériától. Mivel az őszinte véleményemet konkrét személyek megnevezése nélkül, de kendőzetlen közvetlenséggel írom le, valószínűleg sokak lelki tyúkszemére ráhágok majd, de az meg kit érdekel? Veszélyes ember az, akinek már nincs veszítenivalója. Vagy, aki már semmijét sem félti.

Szóval az van, hogy új hobbim lett. Nem én választottam, hanem a sors hozta úgy, hogy megint költöznünk kellett, az egy éve hiába árult, feleségem örökségében lévő, belvárosi, nagypolgári, majd száz éves, lepukkant villába.

A villyába.

2005-ben még hirdetés nélkül jelentkeztek a megvásárlására, százmillás ajánlattal, de akkor még életében tapodó anyósom, idősebbik fia mentális kirohanásának engedve, elállt az eladásától. Nem szeretek belegondolni, ma már hol tartanánk a terveinkkel, ha akkor kapunk egy húszonmillás löketet a kezdetekhez, avagy egy kisebb összeget és egy újonnan épült lakást a villya helyére húzott társasházban. Az összes felebaráti szeretetem kell hozzá, hogy emberi viszonyt tartsak fenn a sógorral.

Két évvel később a mostanihoz hasonló kényszerből ugrottunk bele egy hitelbe, hogy európai családhoz méltó környezetben nevelhessük az iskolás korúvá cseperedő porontyainkat. A vén, vályogból paticsolt tanyánkról lelakott panelbe költöztünk. Idősebb sógorom úgy begurult azon, hogy mi az általa lakott villyára merészelnénk hitelt felvenni, hogy nyomban elindította a villya udvarán álló, terebélyes tölgyfa védetté nyilváníttatását. A hitelfelvételünket ugyan nem akadályozhatta meg vele, ám tudta nélkül valami sokkal nagyobbat tett ezzel. Néha a leggyarlóbb szándékkal elkövetett mocsokságok is egészen értékes következményekkel járnak, csak épp évek kellenek hozzá, hogy kibontakozzanak az események láncolatán keresztül a meglepő eredmények. Akkor még csak a bosszantó kellemetlenségeket érzékeltük, de végül is örültünk, hogy a biztonságos kilencedik emeleten, rendezett egzisztenciával kezdhetjük az iskolát a gyerekekkel.

Aztán arcba kaptuk a világválságot, az égbe szökő bankhitel-részletekkel, megszűnő munkahelyekkel, összetört autóval, leégő tanyával… amit aztán követtek a kétségbeesett próbálkozásaink külföldi munkavállalással, magunk előtt görgetett, egyre halmozódó közüzemi és banki tartozásokkal… harc a behajtóval, a bankkal, a nyomorúságunkból is hasznot húzó, megannyi lelketlen gazemberrel.

Belefáradtam, beleőszültem, majdnem ráment a család, de túléltük valahogy. Anyósom halálával nyílt egy kis mozgásterünk, egy rövidke időre úgy tűnt, felszabadíthatjuk magunkat az adósrabszolgaságból.

Egészen mostanáig.

Feléltük tartalékainkat. Elment az örökség, elment a panellakás, feladtuk az albérletet, és most itt állok a villya szeméttel, lomokkal megpakolt udvarán, a védett fa előtt.

A Védett Fa, aminek története van

Mivelhogy a sógor az itt töltött tizenhat esztendő alatt nem sokat csinált azon túl, hogy felhalmozott egy hegynyi kacatot, miközben a saját maga termelte hulladékot sem takarította el, két hét szabadságom ment rá, hogy annyira kiganézzam ezt a patkányfészket, hogy egyáltalán beköltözhessünk. És akkor még ott voltak a szétfagyott vízcsövek, a tönkrement bojler, wc tartály, csapok, a használhatatlan és életveszélyes kályhák… a tizenkét fokos lakásban is leizzadtunk, mire embernek való hellyé varázsoltuk az öreg villyát.

Másodszor ganéztam ki a sógor után. Először az első gyermekünk születésekor, az anyja lakásában hagyott maga után egy ennél is mocskosabb szobát, nekem pedig pár napom maradt, hogy mikor végre kitette onnan magát, gyerekváró kismamaszobává rittyentsem ki a helyiséget. Tulajdonképpen emberbaráti szeretetemből futja rá, hogy akár harmadszor is megtegyem…de remélem, nem kerül rá sor.

A ház mellől eltakarított szemét mögött lerohadt a vakolat, az ereszbe belenőtt az ostorfa

Jelenleg épp enyhe, áporodott szarszagban írom ezeket a sorokat, mivel a nagytudású sógor bűzzár és szellőztetőcső nélkül oldotta meg a csatornabekötést a fürdőszobából a nyomott csatornába. Így, amikor nem dolgozik a szennyvízszivattyú, az ürítésre váró trutyi visszapárolog a lefolyókon keresztül. Természetesen jól, szakszerűen megcsinálni sokkal kevesebbe került volna, mint majd újra bontani és átépíteni ezt. Sajnos azonban úgy áll a dolgokhoz, hogy ami neki megfelelt, az másnak is legyen elegendő, így az eddigi rendbehozatal, a hanyagságával járó károk javítása mind a saját kontónkra megy. Az udvarban felhalmozott, elszállításra váró lomjai is hasonló mód alakulnak: jelenleg a hét végére volt megbeszélve, hogy kitakarítja ezeket a kertből, hogy tudjuk végre rendeltetésszerűen használni a helyet, de egyelőre semmi jele, hogy legalább ennyiből állná a szavát.

A lomos egy részlete, jobbra a védett tölggyel

Mindegy. Van B, C, sőt, D terv is.

A lényeg: lett egy új hobbim. Vissza kell adnom a régi patináját a helynek, és méltóvá kell tennem a környezetét ahhoz a nyolcvan esztendős, gyönyörű tölgyfához, ami mellett egy ovális tábla hirdeti, hogy “védett természeti érték”.

Párom a pár évvel ezelőtti “festés” maradványait csiszolja a kilencven éves, vörösfenyő hajópadlóról

És a gyerekem is ezt teszi

Vajon hány év rothasztás kellett ehhez?

A kitakarított pince egyik kincse: a generátoros csengő…

...másik kincse meg a városi gáz mérőórája, kosszarv bekötéssel

Ha van egy kis indíttatásod:

Egészen véletlenül akadtam a "Légy te is önkéntes!" elnevezésű programra a neten. A debreceni Nagyerdei Víztorony programjai között kutatva akadt meg a szemem rajta, és bár a leírás alapján nem tudtam eldönteni, hogy miféle eseményre számíthatok - magáról a karitatív tevékenységről, vagy konkrét szervezetek reklámjáról lesz-e szó -, mindenképpen érdekelt a dolog.
Csütörtökön délután nyeregbe pattantam hát, és eltekertem a Nagyerdőre. A nem túl nagyszámú közönség jól mutatta, hogy nem csak nekem volt nehéz rábukkannom a rendezvény hirdetésére. Ezt később szóvá is tettem a szervezőknek, akik természetesen a lehetőségeik korlátozottságával magyarázták a dolgot.
Ám az ott töltött kb. másfél óra a szerény érdeklődés ellenére is tartalmasra sikerült. Három szervezet mutatkozott be, és egyikről sem tudtam korábban semmit. A Aktív Európai Fiatalokért Egyesület - AEFE, Mosolygó Kórház Alapítvány és a Magyar Református Szeretetszolgálat egy-egy képviselője beszélt a mozgalmukról, válaszolt a kérdésekre.
Kérdéseim természetesen voltak. Kiderült, többek között az is, hogy a három szervezet három különféle módon szervezi a karitatív munkáit: az AEFE csupa önkéntesekből áll, és inkább más, nagyobb programokhoz kapcsolódik, a Református Szeretetszolgálat mögött a Református Egyház áll, így saját, teljes állású munkatársak szervezik a több ezer önkéntest a határokon túlnyúló programjaikhoz, míg a Mosolygó Kórház egy arisztokratikus hátterű alapítványra támaszkodva több országban, szigetszerűen dolgozik önkéntesekkel.
Fontos volt kiemelni, hogy sajnos minden karitatív projektjük esetében igaz, hogy a kereslet többszörösen túlmutat a lehetőségeiken, ezért az előadásoknak kicsit toborzó jellegük is volt: mindegyik szervezet várja a karitatív segítséget önkéntesek és felajánlások formájában egyaránt.
A szervezők pozitív tapasztalata így, a negyedik alkalom után azt mutatja, hogy az egy légtérbe kerülő egyesületek és alapítványok abszolút pozitívan reagálnak egymás munkáira, előfordul, hogy a közös projektek lehetősége is felvetődik, ami mindegyik oldalt erősíti.
Sajnos az önkéntesek gyarapítása ezen az úton elég nehézkes: a rendezvény nehezen szólítja meg az amúgy potenciális rétegeket, inkább belterjesen megy híre a tevékenységüknek.
Talán ezzel a kis beszámolóval sikerül kicsit kimozdítanom a kezdeményezést a nagyközönség elé. Akit érdekelnek a karitativitás, az önkéntesség lehetőségei, az alábbi linken veheti fel a kapcsolatot a szervezőkkel:
http://eselyteremtesihazak.gov.hu/hajdu-bihar/

Az ember rendje

Régen, még valamikor az ezredforduló táján vásároltam meg Luc Ferry: Új rend: Az ökológia című írását, amit az Európa Könyvkiadó jelentetett meg még 1994-ben, a kis puhafedeles Mérleg sorozatában.

A kötetből lazán kimaradt a tartalomjegyzék, amit minden további szószaporítást megelőzően pótolnék:

1. Bevezetés: A humanizmus zárójelei 7.o.
1. Állatperek 7.o.
2. Pererskedő fák 21.o.
3. A népek ópiuma vagy az új eszme 26.o.
4. A három ökológia 32.o.
5. A “harmincas évek”, avagy a modernizmus három kritikája 36.o.
2. Első rész: Az állat, avagy a fajok keveredése 45.o.
1. A természetellenes ember 47.o.
2. A “állatok felszabadítása”, avagy: jogokat az állatoknak! 75.o.
1. Az állat és az automata 79.o.
2. Az utilitarizmus és az “állatfelszabadítási mozgalom” 88.o.
3. Sem ember, sem kő - a kettős természetű lény 117.o.
3. Második rész: A Föld árnyai 143.o.
1. “Gondolkodj úgy, ahogy a hegyek” - a “mély-ökológia” nagy céljai 145.o.
1. A “nyugati civilizáció” bírálata - forradalom kontra reformpolitika 162.o.
2. A humanizmusellenesség, avagy “a természet fontosabb” 166.o.
3. Frankenstein és a boszorkányinas: terítéken a technika 176.o.
4. A “biocentrizmus”, avagy az élet kultusza 179.o.
5. A félelem, mint politikai szenvedély 186.o.
6. Etika és tudomány. Vissza az “objektív” erkölcsökhöz! 190.o.
2. A náci ökológia: az 1933. novemberi, az 1934. júliusi és az 1935 júniusi törvények 202.o.
3. A különbözőség dicsérete, avagy a baloldaliság megtestesülései. Az ökofeminizmus 230.o.
4. A demokratikus ökológia és a természet jogai 261.o.
4. Eplógus: Nacionalizmus és kozmopolitizmus - a három kultúra 299.o.

Már a tartalom áttekintéséből látható, hogy Luc Ferry egy humáncentrikus álláspontból igyekszik kimozdulni, főleg filozófiai eszközökkel. Érdemesnek tartottam ennek az elmúlt huszonkettő évnek a távlatából újraértelmezni a könyvben lefektetett álláspontokat, megvizsgálni, mi az, ami időközben meghaladottá vált, esetleg mit milyen teljesen új alternatíva váltott fel, ha történt bárminemű változás az emberiség esztétikai felfogásában az ökológiával kapcsolatosan. Ahogy azonban újra átolvastam a könyvet, rá kellett ébrednem, hogy az ilyen hagyományos megközelítés a mai napig változatlan. Az időközben elért részeredmények továbbra is a humánközpontú világszemléletből sarjadzott jogi szülemények; törvények, nemzetközi megállapodások. Céljuk az emberi környezet óvása az ember érdekében, nem pedig az emberi társadalom fenntarthatóvá integrálása az ökoszisztémába.

Huszonkét év alatt iparágakká nőtte ki magát a természetvédelem néhány ága. Profittermelést várnak el a környezetkímélő termékektől, az állatvédelemtől, a hulladékhasznosítástól, az alternatív energiatermeléstől. Az olyan ágak, amik nem szolgálják a felhalmozást, mai napig háttérbe szorultak. A nukleáris energia termelésének veszélyei, a tengeri halászat, a veszélyeztetett fajok életterületeinek védelme mind elhanyagoltak.

***

Mindaz a természetvédelmi probléma, amire nincs gazdaságilag megtérülő alternatíva, a jelenlegi társadalmi rendszereink számára megoldhatatlan. A jogrendszer még mindig védi a felhalmozást, ezzel együtt büntetően lép fel az erőforrások pusztítása ellen, ám mindezt nem ökológiai, hanem emberi, tulajdonjogi szempontból tekintve.

A munka gépesítése nem az összemberiség életszínvonalát növeli, hanem csupán a profitot, ezzel tovább szélesítve a társadalmi szakadékot a szegényréteg és a gazdasági elit között.

Mindezen problémák egyik gyökere, hogy a jelenlegi oktatáspolitika nem cserélte fel a humáncentrikus nevelést ökocentrikusra.

Másik gyökere, hogy a pénzt nem markerként használják, hanem erőforrásként kezelik.

Harmadik gyökere, hogy a személyek társadalmi helyzetét demokratikus elvek alapján határozzák meg, nem személyiség-fejlettségük alapján.