2017/05/30

A Védett Fa Háza üvegei

Mindenkinek vannak olyan ismerősei. Kicsit fura figurák, de elsőre nem gondolnád veszélyesnek egyiket sem. Az különbözteti meg őket a normálistól, hogy nem konkrét céllal tartanak meg olyasmiket, amit más simán szemétre hajít, hanem csak mert "jó lesz az még valamire". És ennek aztán vannak különböző fokozatai.
A legsújosabb eset, amikor még a wécé használatát is mellőzi a beteg, mert azt a bizonyos produktumot is meg akarja tartani magának. Szerencsére én a sokkal enyhébb verzióval találtam magamat szemközt, amikor elkezdtem kilomtalanítani a villyát. Még a kommunális hulladék nagy része is elkerült a háztól, bár családi legendáriumok beszélnek a kertben elásott szemétről, még azokból az időkből, amikor még nem létezett kukásautós szolgálat. Talán a közben eltelt negyvenvalahány év már megszüntette az ebből származó kellemetlenségeket, viszont a nemzedékeken áthúzódó "értékmentés" máshol megtette a maga hatását. Konkrétan a padlás lepakolásakor szembesültem azzal, hogy több tonnányi kacatot kell valahogy letuszkolnom a méterszer hetvenes padláslejárón. Ez ugyebár csak munka, mondhatná bárki legyintve, ha még nem pakolt padlást. Azok nem tudják, hogy a palatető hősugárzóként izzítja befelé a napfényt, a több évtizedes por a legkisebb abajgatásra felszáll, hogy korommal kevert koszesszenciájával vastag rétegben tapadjon meg minden nedves felületeden. A bőrödön. Az orrodban. A torkodon. Amikor már a tüdőt égeti, ideje kimenni a friss levegőre, és hektikás köhögéssel, meg egyéb módszerekkel megszabadulni a belédszáradt, fekete nyálkától.
A védőital kötelező. Bármikor elkaphat egy szilikózisos fulladás, amikor pár korty víz az életet jelenti.
Szóval, miközben izzadsz, koszosodsz és nyeled a port, hamar átértékelődik benned az elődök ártatlannak tőnő bogarassága. A felpöffenő zsákok szakadásaiból elrongyolódott alsóruhák és molyok felhői szabadulnak ki. Ruhabolhák csipik a bőrödet, még a segged is viszket a poratkák milliárdjaitól. És a zsákok mögött újabbak rejtőznek. Gyulladtan égő szemmel pislogsz, miközben felméred a "kincseket": Dobozok tucatjaiban sárguló újságkötegek, rég meghaladott tudományok avítt könyvei, földben porladó nagyszülők kisiskolás füzetei, egykor tintakék, mára szürkén málló csomagolásban. Csonkolt babák, törött játékok fordulnak ki a padlót fedő por alól, amikor kishíján elbuksz rajtuk. Amikor fellapátolnád, akkor jössz rá, hogy mindezek alatt szőnyeg- és kartonborítás lapul. Ezeket felszedni felér egy hirosimai atomcsapással.
Ráadásul a törmelék tele van palatörmelékkel, csak hogy tudd; mindennlégvétellel rákkeltő anyag kerül a tüdődbe.
Az extra pedig most jön! Ezek a gyűjtögető elődök valami küldetéstudattól vezérelve néprajzi értékek felhalmozását (is) folytatták. A szétszerelt rokka, a szétszáradt, szuette fakád még aranyos. A bőrcipök zsákjaiban viszont már egészen speciális faunák fejlődtek ki. A legijesztőbb az volt, amelyik egy teljes vöröshangya bojt rejtett – amíg meg nem emeltem. Kezemet pillanatok alatt ellepte a csípős sereg, és a millió kitinlábnak olyan zaja volt, ami simán elmenne hangeffektnek bármelyik sci-fi horrorba. Kemény küzdelem következett. Bevetettem vegyifegyvert is, a győzelem pedig korántsem teljes. Szerintem messze még a kiegyezés. A féltonna cipőtől megszabadítottam a villya padlását, a hangyák még ott vannak.
A kancsók és köcsögök gyűjteménye is érdekes. Alapvetés, hogy egyetlen teljesen ép darab sincs köztük. Duplán kell vigyáznom, amikor megfogok egyet, hogy ne nyúljak valami éles, hegyes törésbe, és emellett én se folytassam az aprózásukat. A szétszerelt bútorok lepakolása szintén mutatvány. Üvegezett ajtók, belső tükrök nehezítik az amúgy is dögnehéz, colos vastagságú diófából észült bútordarabokat. Ezek még nem az Ikea szabvány szerint készültek, némely darabot  valódi 3D tetrisz volt lejátszani a szűk nyíláson.
És az üvegek!
Túl a mindenfelé szétszórt, törött üvegcserepeken ott van egy elképesztő mennyiségű üres üveg. Befőttes-, sörös-, boros-, pálinkás- és laborüvegek. Szintén sérültek, töröttek, koszosak. Az érdekesebbnek ítélt palackok a gerendázatról lógnak lefelé, nyakuknál fogva , dróttal fellógatva – lesz vagy félezer szög, amit ki kell majd huzgálnom miattuk –, tömegével felhalmozva összetákolt, negyven éve ideiglenes polcokon a befőttes üvegek, más, közönségesebb palackok. Másik ugyanennyi szétszórva, leejtve, szakadós szatyrokba dugva, dobozolva. Főleg a laborüvegek elképesztőek. Ezek a legújabbak, az előző ittlakó zabrálásai. Tízenöt évig szennyvizet vizsgált, és ezalatt összetarhált egy laboratóriumot. A különböző mérőműszerekkel nem volt gond, azokat az ősszámítógépeivel, kiberhelt tévéivel, lemezjátszóival együtt toltam lefelé. Viszont a rejtett csomabolású hőmérői, lepárlói, bürettái, lombikjai, kémcsövei, ki tudja még, miféle üvegeszközei között volt amortizációs veszteség. Ezek a vékonyfalú berenezések törtek, pattantak a legkisebb nyomásra. Elég sokféle vegyianyagot is bespájzolt, aminek egy részéről azt sem tudhattam, miféle kemikáliák, mivel cimke nélkül került a padlásra. Jó része ezeknek gond nélkül lekerült onnan, ám csak remélhetem, hogy amíg még az udvaron, fólia alatt kell tárolnom a végső elszállításukig, addig sem okoznak mérgezést, vagy tüzet.
Ha belegondolok, hogy kicsit igényesebb tárolással, szakszerűen katalogizálva milyen értékes gyűjtemény lehetett volna ehelyett a lomhalmaz helyett a padláson, elfog az értetlen szomorúság. Számtalanszor eszembe jut majd, miközben a villya régi fényét igyekszem visszahozni a falak közé, hogy mennyi korhű kis csodát építhetnék be, ha a beteges felhalmozás helyett tudatos megőrzés folyik az elmúlt kilencven esztendőben.