2016/03/23

Fényt az éjszakába!


Születésnapomra egy olyan könyvet kaptam, ami nem található bolti forgalomban. Ritkán jutok hozzá ilyesmihez, így akár az irodalmi érdeklődésem homlokterébe esik a tartalom, akár könyvészeti szempontból lehet érdekesség a számomra, csak azért is nagyobb figyelmet szentelek az ilyen kiadványoknak.
Ezt a könyvet bizonyára soha le se veszem a polcról, ha nem ajándék formájában jut hozzám. Már a címe is gyanút keltő: A jó hír jobb, mint gondolod!
Élből kerülöm az ilyen hites, Jézust magyarázó könyveket. A kereszténység dogmatikus rendszerében mindenkit egyenbárányokká kényszerítő, elhivatott térítőmunkások izzadságszagú magyarázkodásait egy letűnt kor letűnt társadalmának idehagyományozódott szokásairól, rituáléiról, és egy – az akkori népek szellemi nívójához igazított – rendszerelméleti vallásfilozófiájáról. Mindaz, amit ez a tan átadhat a mai kor emberének, nagyszerűen benne van egy sokkal rövidebb, érthetőbb életfilozófiában, a Tao te King nyolcvanegy strófájában. Számomra bőven elegendő volt a megvilágosodáshoz, a megváltáshoz és a megbékéléshez. A Bibliát csupán művelődés okán olvastam el, ámde nem tudtam élvezni a nyelvezetét, a sok ismétlést, az érdektelen történeteket. Ráadásul rendszeresen felháborítottak a régiek oktondiságából, önzéséből fakadó folyamatos kegyetlenségei, a véres háborúk, iszonyatos büntetések véget nem érő sorolása, a további bűnökről már nem is beszélve. Az ó testamentum önző, akarnok istenképét, a köré felépülő primitív vallást, ami épp csak másik ruhába öltöztette a sámánista bálványimádás őskori rituáléit, a római korban szimbólumokká magyarázva tudta a kereszténység valami elfogadhatóbb vallássá konvertálni. Jézus tanításai és munkája átjön ugyan az evangéliumok szövegén, de az alapjain felépült, kétezer éve létező egyháznak és oldalhajtásainak történelme egy az egyben szembe köpik mindazt, amit ő szeretett volna elérni a tanaival. Az egyházak mind a pénzistent imádják, a keresztény vallást, mint eszközt és ideológiát használták a minél több áldozat behajtására. A lelki élet és a lelki fejlődés a munkájuk nyomán egy hosszú, „sötét” középkort, egyenbirkává nyírt köznépet és a római kor arisztokráciájának átmentését hozta magával. Az emberi önzés magasiskoláját mutatta be, amikor évszázadokra elzárta az ókorból öröklött tudást az emberektől, tűzzel-vassal irtotta ki a más hagyományokat követőket, és gyalázatos képmutatással szolgáltatott indokot a népirtó gyarmatosításokhoz.

Mindezek után talán már érthető, miért nem akarom bármelyik egyház tanításait magyarázó könyvben újraértelmezve olvasni azt, hogy mit és hogyan akart megértetni egy kétezer éve született, nagyszerű ember a honfitársaival.
Ráadásul a tudományos oldal néhány nagyszerű elméletét is volt lehetőségem megismerni, így a keresztre feszítés misztifikálatlan, és jóval hihetőbb történetét, Jézus utóéletéről felállított teóriákat, vagy akár a fiatalabb korában tett távol-keleti tanulmányairól szőtt elméleteket. Mindezek tükrében még szánalmasabb mindaz az erőlködés, amivel a bomladozó Római Birodalom méhében éledező új vallás és ráépülő egyház kanonizálta a neki megfelelő szokásokat és meséket, miközben már ekkor ádáz küzdelmet folytatott a kényes adatokkal és tényekkel szemben. Az isteni igazságot hirdető tan követői a legaljasabb tettektől sem visszariadva tűntették el az apokrifnek számító iratokat, gyártottak akár több emberöltőre visszatekintő, kitalált családtörténeteket, hagiográfiákat, és írtak át ókorból megmaradt dokumentumokat a céljuknak megfelelően.
Mindezen ellenérzéseimet még kiegészíti a teljesen szubjektív világértelmezésem is. Abban aztán egészen másmilyen kiemelkedő szerep jut az evolúció kanyargós útján felbukkanó csupasz főemlősnek, mint amilyet az egoista istenhitek kántáltak a különböző korok népeinek.
Egészében tehát alig-alig találhattam okot, amiért A jó hír jobb, mint gondolod! felkerülhetett az olvasólistámra.
Elsőként a személyes ajánlás fordította rá a figyelmemet, az ígéret, hogy a könyvben egy egészen modern, mai embernek szóló tolmácsolást olvashatok majd. Érdekesen hatott továbbá, hogy csakis egy ajándékként adható, ingyenes terjesztésű kiadványként került hozzám, azaz a pénzisten jórészt kívül rekedt az alkotás folyamatából. A teljes szöveg olvasható és letölthető a http://hitbol.hu/konyv/a-jo-hir-jobb-mint-gondolod/ címről. Az is elfogadhatóbbá tette a könyvet, hogy egyetlen egyház sem hirdette magát sem a borítón, sem a belső lapokon jelképpel, címerrel, jelmondattal. Tiszta lappal indult hát, ideológiai alapkövezés nélkül, ami így már számomra is elfogadhatónak tűnt.
Aztán ez az ideológiai semlegesség eléggé hamar megszűnt, hiszen az első oldalakon kijelenti, hogy a kezdet az Ádám és Éva, és persze a bűn az adott. Ekkor gondoltam először, hogy talán félre kéne tennem a könyvet, így az első hat oldal után, és meghagyni a dogma dágványában dagonyázni a kedves írót és elhivatott olvasóit. A dogmával ugyanis az a nagy helyzet, hogy nem lehet vele vitatkozni. Akkor pedig marad egyáltalán értelme kérdéseket felvetni a dogmával kapcsolatos egyéb problémákra? Tekinthetem vallásfilozófiai műnek azt a könyvet, ami leszögezett kijelentések mentén magyaráz nekem valami merőben elméleti szüleményt?
Miután meghánytam-vetettem magamban ezt az alapvető kérdést, arra jutottam, hogy csak el kell olvasnom a könyvet, hogy választ kaphassak. Ha a műben a dogmatikus alapok mentén egy vasszilárdságú elméleti rendszert kapok, akkor nincs vita: ez a rendszer így áll, aki ebben hisz, annak van mire felépítenie lelki élete felhőkarcolóját. Ha viszont önellentmondásokra, logikátlanságokra lelek, akkor egy feltételes módú vita indítható, és akár egészen az alapokig visszafejthető a szellemi mondanivaló. Az alapvető dogmák „tiszteletben tartásával” értékelhető az író munkája, a könyv felépítése, szellemi tápanyagtartalma. Erre fókuszálva láttam hát neki a továbbolvasásnak, és innentől tollal a kezemben dolgoztam fel a fejezeteket.
A bűn, mint fogalom körüljárása után a könyv végig azt fejtegeti, miként kell a hívő kereszténynek a bűnhöz viszonyulnia, mi az, ami Krisztus követésének számít és mi az, amit odáig meg kell tennie a bűnös léleknek, hogy megszállhassa a szentlélek.
Minthogy egy elejtett megjegyzés erejéig azt is elárulta a szerző, hogy az ősbűnnek az önzés számít, volt mihez asszociálnom az evangéliumi és ó testamentumi idézetek, példázatok és azok magyarázatainak olvasása közben. Sajnos a huszonegyedik századi adoptáció ellenére erősen hímsoviniszta beállítottságot éreztem, a nők, a női szerepek egy jottányit sem mozdultak az ókorban született bibliai szemlélettől. Talán csak annyit, hogy már nem feltétlenül Éva az ősbűn okozója, hanem ebben a magyarázatban Ádám kezdi el azonnal ráfogni az Úr előtt a megtörténteket. A tízparancsolatot is úgy szemléli, mint előképet a jézusi tanításokhoz, amibe ugyebár a hazugság nem került bele, de a mai, szabatos párkapcsolatok, a szexuális felvilágosultság kész fertőnek számítanak.
Kissé zavaros, ahogyan fejtegeti, miként születünk eleve bűnös lélekkel, ami igazából a testi bűnök miatt bűnös. Ha egyszer a test a bűnök oka és hordozója, akkor ezt miért keveri a még csak nem is definiált lélekkel? Ha pedig a testi bűnök sorolásába kezd, akkor az ivás, az agresszív viselkedés, az önuralom hiánya miként kerül egymás mellé? Hogyan lehet ezzel együtt említeni a lopást? Biológiai szükségletek és nevelésbeli, szocializációs hiányosságok keverednek itt.
Az ölés viszont hiába számít főbűnnek, a halálbüntetéssel kapcsolatosan már nem volt egyértelmű állásfoglalása a szerzőnek. Mintha az isteni törvények mentén hozott jogalkotás megengedő lehetne ez irányban. Mintha komoly ellentét feszülne az öléselleniség és Krisztus kereszthalála között. Bár hosszan taglalja az isteni törvény és az emberi jog közötti párhuzamokat és ütközéseket, végig megtart egy olyan távolságot, amivel elkerüli a véleménynyilvánítást.
Ellentmondások pedig szép számmal akadnak.
Rögtön egy igen meredek képzavar egy döglött macskával:

„Egy macskát csak akkor lehet rávenni a sárban való dagonyázásra, ha előbb megölöd!”
Inkább nem próbálom ki. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy egy döglött macskát már az ég adta egy világon semmire sem tudnék rávenni. Ennek kipróbálásáért inkább nem esek az ölés vallási és az állatkínzás emberi jogi bűnébe.

A megfogalmazás hibáján túl még akkor sem érthető számomra ez a példázat test és lélek kapcsolatáról, ha megpróbálom szimbolikusan értelmezni. A test determinál némi biológiai szükségletet, amin egyszerűen nem tud túllépni a lélek, bármennyire is emelkedett. Csak azért a bűnök közé sorolni ezeket, mert anno egy ókori irat így találta jónak… hát, mára bizonyára a kihalt fajok sorát szaporítanánk a Földön, ha Jézus után az emberiség szó szerint megváltásban részesül.
Egy szó, mint száz: jóval szofisztikáltabban kellett volna felépíteni a bűn fogalmát, és annak megnyilvánulási formáit a könyvben. Így eléggé durva lépésekben jutunk egy olyan kinyilatkozásig, ami szerint a gyermeki ártatlanság tulajdonképpen az elemi gonosz állapot, az egyetlen jó pedig az igazságosság. Ez utóbbi kifejtésére azonban az első fejezetekben még nem kerül sor. Ehelyett a bűn eredetéről kezdődik egy hasonlóan kusza, Ezékiel 28:12-13 alapján kifejtett magyarázkodás, Lucifer eléggé profán bemutatásával. Hamar ellentmondásba kerül az alig három oldallal korábban fejtegetett gondolatokkal az emberi természetről. A változatlanságból miként jött a változás? Miért nem tud választ arra, mi is történt valójában Luciferrel? Miért kell dogmatikusan kijelenteni erről, hogy gonosz?
Válaszok nincsenek, csak logikátlanul sorjázó kijelentések.
A probléma kifejtése egy oldalnyira sikeredett, amiből számomra az jött le, hogy az öntudatra ébredés volt az a hatalmas változás, amiért Lucifernek szárnyaszegetten kellett aláhullani. Ebből kiindulva pedig a bűntelen emberiség élete nagyjából úgy képzelhető el, mint egy kifejlett rovarállamé, ahol a Jóisten-termeszkirálynő a feromon-igével irányítja a sok tudatlan (termesz)dolgozót… nem a Szikra kiadó újra nyomott klasszikusainak egyikét olvasom éppen?!
Tovább haladva sem kaptam megnyugtató választ a bűnről. Ha minden az Isten teremtése, akkor a bűn is az. Hiába próbáljuk meg elképzelni Isten hiányaként, a Mindenség attól mindenség, hogy mindenütt ott van. Ha pedig ilyenformán visszavezethető a bűn isteni eredete, akkor én hajlok arra, hogy mint minden más teremtményét – Luciferestől, krampuszostól, bűnöstől együtt – alapvetően jónak tartsam. Az egó, az öntudat, a környezettől való elkülönülés képessége mind-mind áldás. A könyvben sorolt példák – a darázsfészek, a rákos daganat – még csak párhuzamba sem állítható a bűnnel, hiszen ezek egó nélküli, azaz az eredendő bűntől teljesen mentes létezők. Logikailag levezetve, a bűntelenséget igazából lobotómiával érhetné el az ember. Onnantól pedig ennek az egész kérdéskörnek egy korosabb patkány is nagyobb figyelmet szentelhet, mint az a bűntelené vált, nyáladzó izé…
Demivelhogy a bűnt, mint olyat szerintem nem ok és cél nélkül teremtette Isten, én inkább nem olvadtam fel a boldog öntudatlanságban, hanem tovább olvastam (ÉN) a könyvet, hátha indirekt módon rájöhetek, mégis miért is jó, hogy eredendően bűnösök vagyunk. Túltettem magam az oldalakon át következő, súlyosan demagóg kijelentéseken, mint például, hogy „Nem tudunk megtanulni jónak lenni”, „egyedül Isten jó”, „Az énközpontúság a bűnös élet lényege. … Az ilyen életben az ember csak bűnt képes elkövetni… ”, és azon, hogy bár logikusan a szabad akarat és a személyiség is Isten adománya, mégis következetesen ez az eredendő bűn, amivel születünk. Még akkor is, ha egy újszülött kb. annyi szabad akarattal rendelkezik, ami a szopcsizáshoz és a síráshoz elég, míg a személyiség kialakulása egyeseknél életük végéig várat magára… de sebaj, mert a következő fejezet végre az igazsággal foglalkozik!
Miután jól lebeszél minket a mártírkodásról és önsanyargatásról azzal, hogy ezek bár ellentétei a testi élvezeteknek, mégsem vezetnek el az igazsághoz, még tovább degradál minket azzal, hogy már akkor is bűnösök vagyunk, ha egyáltalán elképzelünk valami olyasmit, ami a bűnhöz kapcsolódik. Pl. nem kell gyilkolnunk ahhoz, hogy bűnbe essünk, elég csak gyűlölni hozzá valakit. Tökmindegy, hogy ezért a másik mit tesz. Szóval, megint kezd a szerző kissé szembe menni az ember, mint faj, biológiai működésével. Ismét csak a lobotómia marad a bűntelen élet egyetlen lehetőségeként…
Közben persze egy pár példázat és idézet is közbeékelődik, így az okfejtés egyre inkább egy antropomorfizált, felhők között lakó nyári Mikulásról szól, akit „jóindulatra bírni” próbálunk, mikor úgy élünk, ahogy „Isten elvárja tőlünk”. Az antropomorfizálás egyébként végig egy furcsa eszköze maradt a könyvnek, ami miatt többször megkérdőjeleződött bennem, hogy a szerző felnőtt olvasóknak szánta-e a könyvét. Nagyjából a Télapóval együtt illik elvetni az ilyen nagyszakállú képzelődéseket a felsőbb entitásokról. Akinek Jézus, mint testbe zárt példakép nem elég jó a keresztény istenkép emberi aspektusainak megjelenítéséhez, annak még a képes bibliai olvasmányok valók, nem vallásfilozófiai okfejtések.
Másik igen visszatetsző jelenséggel is találkoztam itt, az igazság felfedezése közben: a zsidóság, az izraeli nép alsóbbrendűként beállításával. Ezt még akkor is aljas dolognak tartom, ha egyébként a magyarázat eszközeként használva arra akar rávilágítani, mi a különbség az ó szövetség törvényei és az újszövetség evangéliumai között. A fejezet végén pedig még mindig nem tudtam eldönteni, mi az igazság: Ha szenvedünk a testi valónk biológiai igényeinek megtagadásától, vagy, ha rossznak tartjuk a testi igényeink kielégítését, és ezért bűntudattól szenvedve élünk?
A két Ádámról szóló fejezetben is olvastam néhány érdekes gondolatot:
„Egyetlen ember volt engedetlen, és emiatt lett a sok bűnössé. Ez nem tűnik túl igazságosnak, csakhogy ez nem igazságosság kérdése! A világegyetem törvénye, hogy mindennek következménye van: az ember döntései kihatnak utódaira is.”
Az addig rendben van, hogy a döntések következményei kihatnak a jövő generációkra. Ezt bárki tapasztalhatja. Viszont, a világegyetem törvénye miért nem igazságos?! A világegyetem törvénye isteni törvény, és ahogy az már korábban kijelentésre került, az igazságosság a jó. Rögtön a 12. oldalon leszögezésre került. Az ősbűn tehát teljesen igazságos módon vetül Ádám minden leszármazottjára, továbbra is csak az a kérdés, hogy maga a bűn mennyire rossz az embernek? Lehet-e a szabad akaratunkból eldönteni, hogy a bűnt, a szabad akaratot, mint Ádám áldását, vagy Ádám szenvedését vesszük magunkra? Végezetül pedig, hol marad Éva? Az anyaságról, a szülésről, az asszonyi sorsról is hosszan értekezik a Szentírás, ennek 21. századi változásai, a női szerepek megújulása szerintem kihagyhatatlan lett volna abból a könyvből, ami a bibliai tanítások korszerű magyarázatát vállalja fel. Sajnos azonban Éva felől kielégületlen maradtam.
A következő nagy fejezet a lélek bemutatását vállalta fel – meglátásom szerint nem túl nagy sikerrel. Rögvest egy degradáló kinyilatkozással minden más földi lény fölé emeli az embert – annak ellenére, hogy ugyebár születetten bűnös lélekkel rendelkezünk. Tehát se kutya, se delfin nem érhet fel az ember bűnös lelkéhez, de a rovarállamok aztán már tényleg eszünkbe se jussanak! Még akkor se, amikor azt olvassuk, hogy a tudatunk lehetővé tette, hogy uralmunk alá hajtsuk a bolygót. Mintha nem épp attól szenvednénk, hogy a hatalmas nagy eszünkkel sikerült gallyra vágni a saját természetes környezetünket. Szívhatjuk a füstöt, ehetjük a vegyszert, ihatjuk a mérgeket. Mindezt tehetjük egy olyan társadalmi berendezkedésben, amiben az egyetlen köztiszteletnek örvendő isten a pénz, a kiváltságos egy százalékot pedig a demokratikus értékrendek mentén adósrabszolgává tett milliárdok szolgálják ki.
Kissé tehát szkeptikusan olvastam a sorokat, főleg, miután a teremtést, mint a Bibliában leírt mesét, teljesen szó szerint kéri elfogadni a szerző. Meg a feltámadást. A 21. században! A genetika, ökológia, minden tudomány a maga eredményeivel mehet a francba, ne akarjuk tudni, hogy a halál után elbomló agy információi hogyan és miként, de majd a Jóisten akaratából egyszer majd visszatérnek… Mert ugye a személyiség azért még egy megőrizendő dolog, akkor is, ha az ego és annak öntudata eredendően bűn…
„Test nélkül a lélek működésképtelen, Isten azonban egy napon új testbe helyezi majd. Az igazaknak egy sokkal jobb testet fog adni, mint a jelenlegi, de a személyiség azonos marad. Ugyanaz a személy fog visszajönni a feltámadáskor, nem csak egy klón!”
Azt gyanítom, mindezek a feltámadásról szóló mesék igazából azoknak a babonás bűnösöknek kellenek, akik a hatalmas és uralkodó egójuk miatt félik a halált, és az ezzel együtt járó személyiségvesztést. Így azonban a szerző belebukik az első fejezetben fejtegetett gondolatmenetébe, amiben az egó az eredendő bűn, a lélek halálát jelentő állapot. Ott még a bűnös ember egyetlen esélye az volt, ha az önző egóját felajánlja Istennek, és az isteni törvények szolgálatába állítva lényegében lemond az önálló személyiségről. Személyiség és önzés nélkül viszont nincs lehetőség az öntudatos gondolkozásra sem, így ugrott az öntudat, ami lényegében a lélek.
Tehát vagy bűnösök maradunk, és hisszük a feltámadás-mesét, amit persze így esélyünk sincs kiérdemelni, vagy jöhet a lobotómia…
Én inkább elfogadom, hogy egyéniségem egyszeri és megismételhetetlen, aminek az agyam halálával vége van, hacsak nem szkennelik fel a tudatomat valami szuperszámítógépbe… a feltámadás meg a birkáknak szóló tündérmese. A lelki életem fejlesztése pedig nem egy ilyen mese miatt marad fontos a számomra, hanem azért, hogy az önző egóm egy közösségi egóvá fejlődhessen, amivel a gyerekeim, a jövő generációk boldogulását szolgálhatom. Ezt a könyvet olvasva sem találtam ennél észszerűbb és magasztosabb célt.
Ám ezek után már nem hagyhattam ki, hogy mit ír az Isten lelkéről. Ez a fejezet is antropomorfizálással és némi hallucinációk bibliai idézésével vezette fel a nagyszerű következtetést, miszerint Isten lelke (azaz tudata) mindenütt jelenvaló. Aki pedig megvilágosodik, az ezzel a lélekkel egyesül. Mivel én még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki hirtelen mindenütt jelenvalóvá vált volna, lehet, ez a megvilágosodás, a jézusi tanok elhozatala, és a kereszt általi megváltás nem volt egy sikeres projekt. De éltem a gyanúval, hogy talán csak én látom rosszul az elmúlt kétezer esztendőt, így inkább olvastam tovább.
A krisztusi élet és a lélek párhuzamba állításánál nagyon hamar olyan gondolatok kerültek a szemem elé, amik teljességgel szembe mentek a tíz oldallal korábban olvasottakkal:
„Természetesen sok keresztény azt gondolja, hogy a lélek egy önálló, egyéniséggel bíró valami, amely halálunk után saját, tudatos életre képes. Azt hiszik, hogy az ember halálát követően – miután testi funkciói végleg leállnak – lelke egy transzcendentális világban él tovább. Ez azonban egy hamis nézet, amit a Biblia nem támaszt alá, ráadásul számtalan tévtanítás eszmei alapját képezi, pl. hogy az ember közvetlenül halála után megkapja jutalmát, és vagy a mennybe, vagy az örökké égő pokolba kerül.”
Tehát mindez hamis nézet, de azért a feltámadásban hinni kéne…
Persze a tudományos, orvosi megközelítés sem elfogadható, miszerint a lélek csupán agyi áramkörök funkcionális tünete, de a korrekt, bibliai meghatározással végül adós marad a szerző. Valahol a babona és a tudomány között sejthető az elfogadható tartomány. Ám hiába erőltetem az agyam, csak nem jut eszembe, hol olvasható a lélek definíciója a Bibliában…
Mivel azonban az egyik nem definiált fogalom magyarázza a következő fogalmat, az Isten Lelkét, inkább visszamenekülök a korábban már elfogadottá tett Tudat=Lélek alapvetéshez.
Nagyvonalú magyarázatokat követően, néhány dogmatikus kijelentés ismerteti velem, hogy a testi gondolkodás szüli a bűnt, a lélek lakhelye a szív, ami szüli a testi gondolkodást, ám mindez a megtérés után is megmarad. Ebből számomra az következik, hogy a hit csupán gondolkodásmód-béli különbség.
Még meredekebb kijelentés, hogy „az embernek születésétől fogva gyenge, énközpontú, velejéig romlott természete van. Önmagától képtelen ez ellen bármit is tenni.” Ezek után szívesen olvastam volna valamit arról, hogy mégis, mi tartja vissza ezen kis szörnyszülötteket az öléstől, lopástól, paráznaságtól? Merthogy nem sok így viselkedő kisgyereket és kölyökállatot láttam eddig, tehát valami kényszerítő erő mégiscsak visszafogja őket a bűnös viselkedéstől.
Rögvest ezután egy újabb eszmefuttatás szerint az örökéletű lélek tulajdonképpen nem más, mint az egyén gondolkodásmódja. Persze a krisztusi gondolkodásmódot csakis Istentől nyerhetjük el, annyira természetfeletti. Érdemes azonban küzdeni ezért, mert „az ember lelke azonos az ember életével, az Isten lelke azonos Isten életével”, és bizony az ember halandó testben van. Tehát ezek szerint az embernek alapból még sincs halhatatlan lelke.
Persze, ha onnantól kezdve nem vétkezhetünk, hogy megszállt bennünket a szentlélek, akkor ismét felvetődik a kérdés, hogy Lucifer, aki Istenhez a leghasonlóbb, miként tehette ezt meg mégis? A szabad akarat nem volt osztályrésze az angyaloknak…
A nevelés sem sokat ér, ha nincs hozzá egy kis krisztusi behatás. Ha úgy nézzük, inkább káros a sok leírt okosság, mert a megtért lélek többé már úgyse vétkezik, a többi szócséplés meg csak félre viszi a népeket. Tehát semmi értelme a nevelés-oktatásnak, hiszen: „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Korinthus 3:6) és „az ÚR [Jézus] pedig a Lélek” (2Korinthus 3:17). De azért az ige nagyon fontos, és tanulmányozni kell az Írást, hogy segítsen meglelni Krisztust. Csak azt nem értem, hogy ha a tudat a lélek és ezt kapjuk meg isteni minőségben Jézustól, akkor miért nem kapunk eleve egy olyan tudatot, ami már a születéskor hordozza az igét? Vagy lehet, hogy ez pont így van, és ez magyarázza, miért beszélhetünk gyermeki ártatlanságról? Inkább hajlanék ezt elfogadni, mint azt, hogy születésünktől kezdve egy parázna rablógyilkosként várjuk, hogy a testi adottságaink kifejlődjenek annyira, hogy ki tudjuk élni bűnös vágyainkat… de akkor ezt mi és hogy rontja el?
Ennyi ellentmondás és nehezen értelmezhető kijelentés után ideje összefoglalnom az eddig elfogadható tényeket, amikre építkezve tovább haladhatunk:
A könyv első hatvan oldala tehát elfelejtette a női áldozatokat, lealázta a zsidókat és még csak említésre sem méltatta az iszlám, buddhista, taoista világvallások ide vágó tanait. A bűn az öntudattal, a vétkezés az egoista gondolatokkal, a lélek a tudattal szinonim, viszont bőven akadtak ellentmondások a feltámadással, a túlvilági élettel, a megvilágosodás hatásaival kapcsolatban. A bűnnel kapcsolatosan sem lett tisztázva, mi a lélek bűne, mik a test biológiai szükségleteiből eredő bűnök és hogy az egyes törvények megszegése mikor bűn, és mikor engedelmesség. Nem tesz le szilárd voksot az ember által kiosztott halál bűnös mivolta mellett. A Biblia számtalan helyen említ Isten nevében elkövetett gyilkosságokat, háborúkat, amik szembe mennek a tízparancsolattal, a jézusi tanításokkal. Mégis, a törvények megszegőinek kivégzése mintha teljesen rendben lenne, még csak ki sem tér a halálbüntetés kérdésére.
A könyv második nagy részegysége a kinyilatkoztatást magyarázza, hasonlóan meggyőző stílusban, mint korábban a bűn természetét. Rögvest a legelején szembe állítja egymással Jánost és Mózest, amiből logikusan azt kell levonnom végül, hogy József hazudik; jobb, ha féljük Isten hatalmát, és meg se próbáljuk reávetni szemünknek világát. Isten jó fej, amiért inkább ködbe burkolózva, kiválasztottjainak háttal fordulva, avagy égő csipkebokor mögül szól. A megvilágosodást, mint transzcendentális folyamatot teljesen földhöz ragadt, profán képekkel helyettesítve írja le. Megint kisiskolás olvasókönyvnek tűnik David Clayton írása.
Nagyon bátran kijelenti azt is, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ha csak a Bibliában olvasható történetekre gondolunk, máris ott van a dühkitörése a templomban a farizeusokkal, vagy a termést megtagadó fügefával szemben. Egyébként egy sor se árulkodik arról, hogy mi történt vele gyerekkorában. A Szentírás egyetlen helyen sem ír olyat konkrétan, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ellenben megkeresztelkedett, ami azt jelzi, hogy neki is újjá kellett születnie Krisztusban, és ez máris nagyon érdekessé teszi az egész helyzetet…
Bizonyára vannak agresszióra képtelenül született gyermekek, és bizonyára orvosi elnevezése is van az ilyen idegrendszeri elváltozásnak, ám nem hiszem, hogy a biológiailag egészséges, életképes emberek közé tartoznának. Krisztus természete tehát nehezen elképzelhető egy már születésétől adott személyiségnek, az viszont nincs a Bibliában, hogy milyen nevelés, oktatás és személyiségfejlődés során alakult ki. Csakis a kész példa van előttünk, az oda elvezető utat pedig mindenkinek magának kell meglelnie. Minden személynek el kell döntenie, hogy az egyéni önzését felváltja-e egy univerzális önzéssel, hogy betölthesse őt az isteni természet.
Az egyedi önzetlenség megkövetelése a megváltásért a legegyetemesebb önzés Istentől. A legfőbb jó megnyilvánulása az, ahogyan Isten a teremtésén keresztül szereti önmagát: ez a legfelsőbb egó – az isteni önimádat. Aki ezt megérti, ráébred Sátán lényegére is. A könyv, mint az Istenhez leghasonlóbbat említi, hatalmának alapja az önzés gyökere, az én-központúság. Leegyszerűsíti a létezését az ember megkísértésére, szimpla önzésre.
Tényleg ennyi lenne az ördög dolga? Ezért került már az ember bűnbeesése előtt a Pokol trónusára, és egyedül az ember vétkeinek tükrében van értelme a létezésének?
Az egyértelmű, hogy a teremtés része, ez vitán felüláll. Azt sem kérdőjelezném meg, hogy minden, ami isteni, az jó. Isten egyik remeke Lucifer, annyival több és jobb az embernél, hogy elég csak azt meghatározni, amiben különbözik a Teremtőtől. Ez sem nehéz feladat, hiszen le van írva a Bibliában: Sátán nem más, mint aki kételkedik a saját tökéletességében. Márpedig ezzel a Teremtő tökéletességét kérdőjelezi meg, hiszen Sátán a Mindenség része, ráadásul a leghasonlatosabb magához a Mindenhatóhoz. Sátán tehát Isten kétkedése. Isten, amikor megkérdőjelezi a saját teljességét, azzal virtuálisan leválaszt egy részt sajátmagából, hogy mintegy kívülről szemlélve önmagát, válaszokat kereshessen a benne megfogalmazott kérdéseire. Sátán nagyszerű munkája ezeknek a kérdéseknek teret adni, lehetőséget a válaszok megtalálására; lényegében nem különbözik hát Istentől, csupán egy olyan folyamat működtetője, aminek az eredményeként egy virtuális valóság (egy belső én) leválasztódik a tökéletes egészről, miközben a része marad. A teremtés azon kicsi kis eltérése, ami kimozdítja a világot a tökéletes harmónia változatlanságba meredt öröklétéből, és fenntartja a világban az örökös változást. Az angyalok összhangzatában az alig hallható kis puki. Nem a hang a lényeg, hanem a változás, amit elindít. De vajon az ördög dolga meglelni a válaszokat?
Miközben hitetlenkedve figyelem, hogy a Földet benépesített emberiség milyen elszántan szolgálja Sátánt a pénzzel, a háborúival és egyéb önző kegyetlenkedéseivel, én is felteszem magamnak a kérdést: miért hagyja mindezt megtörténni a Jóisten? Milyen magasztosabb, felsőbb cél érdekében történhet meg az a számlálhatatlan tragédia nap mint nap, amivel homlokegyenest szembe megyünk a jézusi tanításokkal? Kell, hogy legyen célja, különben teljesen fölösleges energia és időpocsékolás lenne az emberiség részéről a Sátán buzgó szolgálata. Reméltem, hogy a bűnhöz hasonlóan, erre is indirekt módon találok választ a könyv olvasása közben.
Ezzel a szemlélettel tovább haladva már egészen érdekesnek hatott, amit David Clayton a kísértés okáról írt:
„A kísértések csak akkor kapnak erőre, ha elkezdünk azon töprengeni, mi is történne, ha belemennénk.”
Vitatnám. Mai világunk nem arról szól, hogy esetlegesen, gondolati úton eljuthatunk valami kísértő fantáziálásig. Nem. Konkrétan kisgyerekkorunktól kezdve arcunkba tolja a környezetünk a kísértést. A szexuális csábítás benne van a hétköznapjaink használati tárgyaiban. A pénzisten imádását percenként erősítik a különböző „vásárolj, vagy senki vagy” típusú motiválások. A szexualitás önmagáért való érték, a bosszú egy elfogadott indok, a hatalmi törekvés egy támogatott célkitűzés. Pont az, aki megáll ennek az össztűznek a közepén és elkezd töprengeni az okokról, a további lehetőségeiről, nos, ő az, akinek talán esélye van felülemelkedni a csábításon, a kísértésen. Az egyenrózsaszín vásárló-birka, a divatmacsó és ideálcicája esélytelen.
Jézus megdolgozott a kereszten az emberiség megváltásáért, ám az emberiség ma már alig-alig kér a túlvilági megváltásból. A szentlélek elnyerése egy olyan lehetőség, ami helyett ma mindenki inkább a saját valóságában keresi az egyéni megváltását. Ki a pénzben, ki a hatalomban, esetleg a betonbiztos pozíciójában és a kapcsolatrendszerében, de szinte senki sem a Mennyországban. Ha valamiben, akkor ebben tényleg 21. századi a könyv: egyetlen egyszer sem kecsegtet a túlvilági boldogsággal. Az író is érzi, kétezer esztendő múltával mennyire lejárt lemez ez. A végső feltámadás dogmatikus leszögezése is túlzás, de a lélek tárgyalásánál valamiért nem tudott kitérni előle. Viszont így erőtlen maradt a könyv. Nincs benne a megváltás jutalma. Az „örök élet” és az „isteni lélek”, amihez a megváltás útján juthatunk, eléggé homályos és hiteltelen ígéretek. Nem futkosnak a vízen manapság több száz éves matuzsálemek, akik egy csettintéssel gyógyítják a rákos betegeket. Isten földi helytartói erkélyekről ostorozzák a háborúzó és népeket nyomorgató nagyhatalmakat, miközben a háttérben próbálják elkenni egyházaik pénzmosási és pedofil ügyeit.
Az emberiség itt és most akarja a megváltást, nem valami misztikus mese láthatatlan jövőjében. Az emberiség most ugyanúgy dolgozik a kereszten, mint ahogy tette azt Jézus a Golgotán. Az isteni jóság ugyanúgy elhagyta az emberiséget, mint akkor, ott a Megváltót. Krisztus azonban a könyv szerint emberként is jóságos maradt, nem hagyta sem az önvédelem agressziójának, sem az ördög csábításának, sem az emberi test követeléseinek, hogy önzetlenségéből kimozdítsa, és ezáltal teljesítette be a megváltást. Nem tudom, az emberiség miként lesz képes ezt utánacsinálni, vagy mi lesz a sorsa, ha mégsem sikerül.
Számomra az a bökkenő, hogy a végén Jézus meghalt. Ha emberként halt meg, akkor az emberi halál következményeként ő is a feltámadásra várhatna, ki tudja meddig. Minthogy azonban harmadnapra feltámadt, valami mégsem stimmel a könyv állításával. A Mindenhatónak a Sátán és Teremtő fele megküzdött Krisztusban és a nyertes fél hozta vissza az emberi testet az életbe, hogy majd végül látványos mennybemenetellel érhessen véget a földi pályafutása.
De vajon ki nyert?
A könyvben a megváltás tervéről olvashatjuk, hogy az erkölcsi törvények áthágása halált hoz az elkövetőjére. Logikusan az vezethető le, hogyha az eredendő bűn az ego, ami ugye isteni eredetű, a halál oka pedig a bűn, akkor az öntudat együtt jár a haláltudattal. Ebből első megközelítésre az következik, hogy csak az öntudatlan ember nem tud a saját, elkerülhetetlen haláláról. Ez sajnos minket, tudattal rendelkező olvasókat vajmi kevéssé vigasztal. Kevesen választanák a könyvet olvasók közül a lobotómiát, csak azért, hogy megszabadulhassanak a haláltudatuktól.
Ennél jobb terv kell a megváltáshoz. De egyáltalán miért van szükség a megváltásra?
Az ó testamentumban még csak várják a majdani Megváltót. Adottak az isteni törvények és a haláltudat. Aki vét a törvények ellen, az megismeri a bűntudatot. A bűntudattól meg lehet ugyan szabadulni áldozattal, de a bűntől nem. Itt a könyvben megint összekavarodik az isteni büntetés és a társadalmi jog. A szövegben a bűn isteni büntetése a halál, pedig az egy természeti törvényszerűség. A változás egyik velejárója. A bűn, ahogy azt már fentebb levezettük, a haláltudatot hordozza magában büntetésként. A társadalmi jog tud büntetésként halált kiszabni, és bizony a könyv egy árva sort sem ír arról, hogy ez a fajta emberi önrendelkezés, amivel felülírja a tízparancsolat egyik törvényét, mégis, milyen megítélés alá kerül Isten szempontjából. Van-e bűnbocsánat a halálbüntetést kirovó bírónak, az emberi ítéletet végrehajtó bakónak? Logikusan nincs.
Ám könnyen belátható, hogy mekkora lelki emelkedettség kell a bűnös emberiségben ahhoz, hogy akár csak a bosszú vérgőzös mámoráról lemondjon. Évezredek óta foglalja törvényeibe az ember az ehhez való jogát, és a mai napig élteti a filmipar, mint alapvető motivációt. Dicső, keresztény országok sorában hallani sem akarnak a halálbüntetés megszüntetéséről, a nem keresztény országokról meg már ne is beszéljünk!
Ez az összemosás azonban eléggé átlátszó és gyenge lábakon álló megoldás ahhoz, hogy az emberi halálosztásnak isteni eredetet biztosítsunk.
Igazából azonban az ó testamentumi társadalom számára nincs igazi eszköz, amivel a törvények betartására szoríthatná a tagjait. A haláltudat adott. Ez azonban az önző egyént arra sarkallja, hogy mindazt az időt, amit öntudattal tölthet a létezésben, minél több örömmel töltse meg. Vágyai kielégítése a legfőbb célja, akár mások korlátozása árán is. Akár bűnök elkövetésén keresztül. Amíg megúszhatja büntetés nélkül, amíg remény van rá, hogy a büntetés mértéke kisebb lesz, mint a bűnnel megszerezhető öröm, addig sajnos az ember a bűnt választja. Ha pedig a büntetés elveszi a lehetőségét a további örömszerzésnek, mert pl. kasztrálják, kiégetik a nyelvét, csonkítják – azaz a szemet szemért elven okoznak neki maradandó hátrányt –, akkor maga az élet veszíti el számára az értékét, ami miatt motiválhatatlanná lesz, avagy képtelenné válik a munkára, szaporodásra. Ezzel a társadalmi értékét veszíti el. Ebből a dilemmából hamar megszületett az a természetes, ám inkább állati szintű megoldás, hogy a populációra káros egyedeket ki kell szelektálni. Ha nem lehet száműzni, ha a méltó büntetés értéktelenné tenné, egyszerűen halállal kell büntetni. A társadalom további hajlamos tagjai számára pedig elrettentő példának kell állítani, ezért aztán a kiűzést, a kivégzést gyakorta kísérik kegyetlenkedések, kínzások és meglehetősen nagy nyilvánosság.
Ehhez képest a könyv egy nyakatekert példázaton keresztül azt magyarázza, hogy az erőszakszervezet, a halálbüntetés ígérete igazából egy óvás attól, hogy az emberek elkövessék a vétkeiket az isteni törvényekkel szemben. Merthogy az még mindig jobb, ha a pap feloldozása után a bűnös nyakára szorul a hurok, minthogy bűnös lélekkel elkárhozna. Ezzel azt a képet festi elénk, mintha Istennek versengenie kellene a Sátánnal: „Istennek határt kellett szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen hatalmába kerítette volna”. Ez abból a félrement okoskodásból következik, ami a bűnt, mint valami betegséget, a halál okának tette meg. Pedig az eredendő bűn, az öntudatra ébredő egó csupán arra ébresztette rá az embert, hogy a földi léte véges, a testi változások, az öregedés halállal végződik.
Még egy hármas felosztást is kapunk, ami elmagyarázza, miként lépkedhet az ember a saját lelki fejlődése során az „Isten, mint szigorú betartató” képzettől a „törvényekkel irányító kegyes Isten”-en át az „isteni lélek a lényeg”-ig, a megváltásig, és ezen keresztül a bűntelen életig. Van benne valami, csak ez inkább az ember oldaláról, a primitív istenképzetek fejlődését bemutatva érthető, nem valami vallásfilozófiai lépcsőként. Nem ad feloldozást a halálbüntetés problémájára. Így viszont nagyon kétséges, hogy amikor Krisztust emberi ítélet alapján halálra ítélik, sőt, ezt végre is hajtják rajta irgalom nélkül, akkor tényleg azt a munkát végezte be a kereszten, ami az emberiség megváltásához vezetett. A könyv állítása szerint Isten megbocsátott az emberiségnek, amikor az ember megölte a hozzá küldött fiát. Hogy ezt miért tette, azt megint egy igen-igen nyakatekert magyarázattal igyekszik elfogadtatni a könyv. Állítólag az ó szövetségben a bűnbocsánatot az ember egy áldozati állat vérével nyerhette el az Istentől. Rémlik valami történet, ahol Isten Ábrahámtól saját Izsák nevű fiát kéri áldozatul, az öreg pedig minden további nélkül meg is tenné az emberölést… majd ezen keresztül eljutunk odáig, hogy a legfőbb bűn bocsánatáért a legnagyobb áldozat nem is lehet más, mint maga Isten fiának vére. Tehát ez a nagyon primitív, Legyek Urát idéző totemimádásos rituálé ad magyarázatot arra, miért tekintheti a Jóisten megváltásra érdemesnek a pár ezer év alatt ilyen lelki magaslatokba fejlődött emberiséget – amelyik továbbra is tesz a tízparancsolatra, és az ölés bűnébe feledkezve szelektálja a saját populációját.
A hosszú oldalakra nyúló magyarázat mindezek tetejébe pompásan szembe megy egy alig húsz oldallal korábbi kinyilatkozásával:
Ha Jézus csak Ádám sarja lett volna, akkor Ő is csak ezt tudná továbbadni. Ahhoz, hogy életet adhasson, nem e világból valónak kellett lennie. Egy másik nemzetségből kellett származnia, hogy egy új elemet vihessen az emberi életbe. Sőt, Jézusnak teljességgel isteni lénynek kellett lennie!! Ugyanis csak egy Istennel egyenlő isteni lény adhat olyan életet, amely tökéletesen igaz, és amely nem pusztán szabályoknak engedelmeskedik, hanem önmagában, természetéből fakadóan tiszta, igaz és szent.” – írja a 97. oldalon, miközben a 79. oldalon szó szerint ez áll:
Jézus valójában félretette isteni hatalmát és dicsőségét. Emberként jött Földünkre, az emberi lét minden korlátozását vállalva. Ő asszonytól lett (Galata 4:4), és testében ő is attól a genetikai romlástól szenvedett, amelyet Ádám bukása hozott az emberiségre, illetve eljövetelekor már négyezer éve halmozódott. Genetikai örökségét tekintve teljes mértékben közülünk való volt, valóban Ádám nemzetségéhez tartozott.
Ilyen lényeges kijelentésekben legalább lehetne egységes. Nem mindegy ugyanis, hogy miként halt meg Jézus, hiszen ez határozza meg, miként és miért támadhatott fel harmadnapra. A Mindenható munkájának melyik oldalát építette a visszatérésével? A könyvben olvasható megváltás tervét, vagy a Sátán számára akarta átengedni a gyilkosait?
Ha a megváltás tervét, akkor van egy hatalmas kérdőjel a halálbüntetéssel kapcsolatban, amit ez a könyv nem válaszol meg. A tízparancsolat elleni vétek halálbüntetést érdemel, ám a jogalkotásban már mégsincs értelme, mivel az nem nevelő hatású. Az ellentét feloldásához dogmatikusan kijelenti, hogy a halált a bűn okozza, amit az ember Ádám óta hordoz a génjeiben, és csak Jézus oldozhatja fel alóla. Jézus egymaga váltotta meg az emberiséget a kereszten, méghozzá úgy, hogy levetkőzte minden isteni tulajdonságát, majd emberként is megmaradt jónak, önzetlennek, miközben kínhalált halt. Ezáltal mindenki atyjává lett, és aki követi az ő példáját, annak át tudja örökíteni az isteni lelket, amivel újjászületve a megtért ember megváltásban részesül. Az ilyen isteni lelkű ember megszabadul a haláltól, és bebocsátást nyer a földi élete után a Paradicsomba. Mármint a Biblia szerint. A könyvben csak a feltámadásról esik szó, amikor minden ember egy jó testben, az eredeti személyiségével visszatér egy örök életbe. Mivel erre a jutalomra még csak közvetett bizonyítékok sincsenek, továbbá sem vízen járó, sem holtakat feltámasztó emberek nem kerülnek ki az egyház neveléséből, erősen kétséges, hogy ez így igaz lenne.
Ha azonban azt nézzük, hogy a szeretet és az önzetlen jóság földi megtestesítőjét egy római bíró halálra ítélte, a kiválasztott nép pedig hagyta végrehajtani rajta az ítéletet, akkor Isten a tízparancsolat megszegéséért simán átengedhette az emberiséget Sátán szolgálatára. Akkor Jézus feltámadása fölöttébb emberi vágyak megszólaltatásáért történt, amikor tanítványainak az egyház megalapítását adta feladatul. Akkor a Mennyország ígéretét már a testi vágyak, a hatalom és a vagyon hajszolására kész embereknek teljesen fölösleges volt fölajánlania. Az megmarad a keveseknek, akik lelki fejlődésük útján elértek odáig, hogy egójukat lecseréljék az isteni lélekre. Az elmúlt kétezer esztendő pedig nagyszerű példák tárházát kínálja arról, hogy az ember mire képes a hatalomért, a pénzért és a földi örömökért. Ebben az egyház vezető-szervező szerepet játszik egészen napjainkig.
De mi lehet az a munka, amiben az emberiség immár több ezer esztendeje kínnal és vérrel áldozva dolgozik? Milyen kérdések fogalmazódhattak meg a Mindenhatóban? Milyen kétségek merülhettek fel a legmagasabb értelemben? Mi célból kell ez a földi pokol Sátán uralma alatt?
A könyv természetesen az első verzió, a megváltás terve mellett teszi le a voksot, és ennek a problémának mentén kezdi el boncolgatni az emberiséget sújtó átok természetét, az átok megtörésének módját. Feltételezi, hogy Lucifer megmérgezte valamivel a teremtést „ami nem tartozott az eredeti tervhez”. Ezzel simán megkérdőjelezi Isten mindenhatóságát. Kijelenti, hogy Lucifer szerint „Isten nélkül jobb lenne az élet”, továbbá, hogy bolondság magunkban kutatnunk Isten után. Mintha az ember nem a teremtés része lenne, ami által kell, hogy legyen bennünk is valami isteni. Márpedig, ahogy ezt ugyanez a könyv a 48. oldalán alaposan kifejti Istenről: „Ő maga van jelen mindenütt, Lelke által!” David Clayton szerint „Isten nem akar olyan világegyetemen uralkodni, ahol Ő nem kívánatos személy”. Mintha személy lenne, aki megválogathatja, hogy Mindenhatóként hol uralkodik és hol nem. Továbbá a „A szabad akarat révén szabadította fel magát az ember Isten felügyelete alól, s most ugyanez az akarat tartja fogva rabszolgaként, Isten pedig nem tud közbelépni.” Ezek szerint a Mindenható csakis az ember akarata által mindenható.
Mivel a „hit által üdvözülünk”és „Krisztus kizárólag szent életet képes élni”, ezért „aki valóságosan elnyerte Krisztus igazságát, az Krisztusban tökéletes harmóniában él majd a törvénnyel (Róma 8:4; 3:31; 1János 2:6).” Viszont, mivel „az ó szövetség soha nem volt képes az embert igazzá tenni”, az ezen alapuló kormányzati rendszer „nem Isten végleges terve volt, csupán egy szükségmegoldás”. Ha azonban „az a kormányzati forma, amely a törvény gyámsága alatt tartja az embert, nem kielégítő”, akkor ugyanezért nem léphet túl a keresztény hit az egyedi üdvözítéseken, és nem válhat vallássá, törvényalkotó rendszerré, államformává. Korlátozó eszközként elveszíti az eredeti funkcióját; nem felszabadít a törvény kényszerítése alól, hanem elveszíti üdvözítő voltát. Egyáltalán semmilyen államforma nem elfogadható a keresztény eszmerendszer szerint, hiszen aki részesül az isteni lélekben, annak ösztönös reakciója, hogy a tízparancsolatot betartva cselekszik, ha vétkezik annak csakis a természeti (társadalmi) környezet kényszerítő hatása lehet az oka. Innentől az állam, és annak jogi szabályozó rendszere számára fölösleges, hiszen az is csak ezeknek az áthágásoknak a büntetését szabályozhatnák, semmi mást.
Viszont akkor miért kellett évszázadokon át, egészen napjainkig a királyságokon keresztül kézben tartania az egyháznak a keresztény államokat? Miért kellett a legszigorúbb jogállamisággal embermilliók élete és halála fölött rendelkezniük Krisztus szolgálóinak és katonáinak? Miféle célért működtek a gyarmatosító királyságok, és azok egyházi hittérítői?
Ahogy haladok előre a könyvben, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a szerző belekeveredett egy körforgalomba, amiből nem találja a kijáratot, és inkább arról próbálja meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen nem is akar többet ennél a körözésnél. Úgy a 100. oldal után ismét visszakerülünk a lélek fogalmához, a jó és a rossz meghatározásához, az ebből adódó emberi és isteni törvényekhez, ezek különbözőségéhez. Azt lassan már értem, hogy a hazudozás és mellébeszélés miért nem került fel a mózesi tiltólistára. Nehéz lett volna betartani, miközben Mózes épp azt meséli, mit csinált a hegyen annyi ideig. Ahogy azt a könyv 160. oldalán olvashatjuk, a féligazságok, a csúsztatások a Sátán nyelve. Még a tízparancsolat sem tehette meg, hogy a Sátán munkáját megakadályozza. De mégis, miért?
Mit okozott az, hogy a teljes valóságtól eltérő képet festhettünk a szavainkkal? Azt okozta, hogy a tudatunkban – az egyéni és a kollektív tudatunkban egyaránt – kialakítottunk egy virtuális valóságot, ami pont annyira térhetett el a megtapasztalható valóságtól, amennyire a kétkedésünk engedte. Az a kétkedés, ami fel tudta tenni azokat a kérdéseket, hogy mi van, ha mégis úgy igaz, ahogy az a másik állítja? Mi van, ha tényleg vannak szellemek? Ha a halál után van egy lélek, ami még megőrzi a személyiségünket? Ha ezeknek a lelkeknek van egy élők számára láthatatlan országa?
Vagy; mi van, ha a betett pénzem egy megelőlegezett gazdasági növekedéshez viszonyítottan kamatozik? Ha a pénzem értékét a következő ötven évben megnyert háborúimhoz és az addig kitermelt kőolajam értékéhez viszonyítva állapíthatnám meg?
Vagy; mi van, ha üzleti befektetésnek tűntetem fel a vállalatomban a legújabb sportkocsim vásárlását? Ha vállalkozásként üzemeltetem az üzletszerű kéjelgést? Ha szerződést íratok alá azokkal, akiken a legújabb gyógyszereimet tesztelem?
Dolgozik bennünk a kisördög, mi pedig szabad akaratunkból dönthetünk, hisszük-e a mesét, a mítoszt, a vallási tanítást, a pap szentbeszédét, a sámán delíriumos halandzsáját, a bankár ajánlatát, a politikus jövőképét, vagy sem. Ha van Hit, akkor arra felépülhet egy egész egyház, állami berendezkedés, azon elindulhat egy tudományos kutatás, egy felfedező expedíció. Ha nincs Hit, akkor a mellébeszélőt jobb esetben bolondnak nézik, rosszabb esetben jön a kiközösítés, megkövezés, máglyán elégetés…
Kitől van tehát ez a virtuális valóságokat létrehozó képesség? Isten áldása, vagy az ördög adománya? Azt nézzük, hogy azt a bizonyos almafát Isten teremtette, vagy azt, hogy az ördög vette rá az emberpárt, hogy belekóstoljon? A Pokol, vagy a Mennyország virtualitása fontosabb?
Ha a könyv szerint mondottakat vesszük igaznak, a hazugság, a féligazság Lucifer tudománya. Az ezen felépült virtualitások mind hozzá tartoznak. Így mindaz, amiről kiderül, hogy nem a teljes igazságot tárják elénk, abban ott van az ördög munkája. Így lesz érthetővé, hogy a keresztény tanítások miért ragaszkodnak még a 21. században is a teremtés mítoszához, a Paradicsom létezéséhez, a Bibliában leírt minden egyes csodához. Miért írnak inkább könyvtárakat megtelítő magyarázkodásokat az erkölcsileg megkérdőjelezhető tettekről, mintsem hogy meghaladottá nyilvánítanák akárcsak egyetlen sorát is.
Nem tehetik meg.
Amint bevallanák ugyanis, hogy bizonyára némi mellébeszélés, szónoki hangulatkeltés volt csupán ez, vagy az a csoda, látomás vagy megnyilatkozás, egy-az egyben Sátánnak adnák át az egészet. Mózes az ördög segítségével fogadtatta el a tízparancsolatot? Máriának a Sátán súgta, hogy mesélje a szűzen fogantatását?
Erre az útra nem tévedhet rá az isteni igazságot hirdető kereszténység.
Én azonban lehetek tiszteletlen, és feltehetem azt a kérdést, hogy mégis, miért kellett az emberiségnek rálépni Sátán útjára? Az isteni, természeti törvényektől eltávolodva, miért kellett egy képzelt világ kitalált szabályai szerint felépíteni egy saját környezetet, aminek legyőzendő ellenségévé lett a természet?
Már az első bibliai kép, a fügefalevélbe ruházkodás jól mutatja, miként kezdte az ember az öntudatra ébredése pillanatában leválasztani magát a természetes környezetéről. A következő kép nem a tűz használata, vagy a lakhelyépítés, hanem a munka. „Orcád verejtékével keresed kenyered.” A munka virtuális megszemélyesítője pedig a pénz. Ettől a két átoktól a mai napig nem tud megszabadulni az emberiség, és ezen az úton haladva, tudományos és társadalmi fejlődésünk lépcsőfokain mászva egyre mélyebbre és szélesebbre vájjuk a szakadékot a természetes létformánk és virtualizált világunk között. Ha Sátán birodalma az, amit Isten a saját természetétől elválaszt, hogy kétkedni tudjon saját tökéletességében, akkor az ember ezt a birodalmat fejleszti Ádám óta. Ebben a folyamatban Jézus megjelenése, tanítása és a kereszten végzett munkája egyetlen eredménnyel járt: Készített egy kiskaput, amin át az emberiség már nem csak a haláltudatból táplálkozó megfélemlíthetőségén keresztül volt rábírható az önző egója feladására, hanem megalkotta a halálon túli élet reményét, a Mennyország ígéretét és a végső feltámadás jövőképét. Az élő, virtuális világának poklában szenvedő bűnös ember végre megnyugvást lelhetett abban, hogy ha a jézusi tanok szerinti önzetlen, társadalomépítő hívővé válik, akkor az egóját átmentheti egy túlvilági virtualitásba, ahol már nem kell a munka és a testi kívánalmak terhe alatt görnyedeznie.

Az eddig olvasottak alapján emberi társadalom nem működhet a természeti törvények szerint mindaddig, amíg a társadalmat alkotó egyének mind fel nem adják az önző egójukat. Addig azonban kénytelenek saját szabályozást kitalálni a virtuális valóságukhoz. A könyv azt magyarázza, hogy a törvény ahhoz kell, hogy általa felismerhetővé legyen a bűn.
Mert a törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg előtte, hiszen a törvény csak a bűn felismeréséért van.” (Róma 3:20)
Ha azonban kiemeljük ebből a meséből, akkor a törvények igazából egy egészen jól behatárolható feladatkört töltenek be: keretet adnak a virtualizált világunknak, a természettől leválasztott társadalmunknak, hogy ezek mentén lehetőséget adjon a civilizációnk fejlődésének. Minél fejlettebb a civilizációnk, annál messzebb kerülünk a valódi természettől, amit az isteni törvények irányítanak. Mivel azonban az ember maga megmaradt hús-vér valóságnak, a test kívánságait a természet törvényei szerint ki kell elégítenie, hacsak nem akar elpusztulni. A test fájdalommal, az egó a haláltudattal küzd azért, hogy a test természetes igényeinek kielégítése nehogy elmaradjon. Hajlamosak vagyunk elhinni azt a mesét, hogy a civilizáció fejlődése a testi igényeink kielégítését szolgálja. Hogy a földi szenvedést, a munkát hivatott levenni az emberiség válláról, hogy helyette több időnk és energiánk maradjon… mire is? A természeti erőforrások egyenlőtlen elosztása nem csak a természetben alakította ki a versengést, hanem a társadalmakra is mindig jellemző. A pénz, mint a munka virtualizálása, még jobban kiélezte ezt. Ha a tudományos fejlődésünk, a gépesítésünk az emberi társadalom javát szolgálná, mára már csak gépek dolgoznának, az embernek pedig csak a lelki-szellemi életére és a művészi kibontakozására lenne gondja. Ehelyett az ember mocskosabb pokolban él, mint tette azt a középkorban, és olyan globális szintű problémákkal küzd, mint még soha ezelőtt. A természeti erőforrások egyre igazságtalanabb megosztása az önzés kiteljesedése felé vezet, az egó felülírja a közösségi érdekeket, az elidegenedés társadalmi jelenségekben mutatkozik meg. A jézusi ígéret, a Mennyország egyre kevesebbeket érint meg, hiszen sokkal hihetőbb, evilági beteljesüléseket ígérő mesék bolondítják a népet, főleg a pénzen keresztül. Ám a tudomány fejlődése is egyre csak halványítja a lelki élet fontosságát, hiszen a dogmatikus környezetéből kirángatva, ez a homályosan megfogalmazott valami, a Lélek egyre megfoghatatlanabbá válik. A felnőtté válás, az érett személyiség kialakulása egyre későbbi korra tolódik ki, miközben a családi-, a munkahelyi- és virtuális közösségekben más-más arcukat mutatják az emberek. Gyakran egészen eltérő az élő ember és az internetes közösségi oldalakon megjelenő digitális személyisége.
Korunk fő kérdése ebben a könyvben az lehetne, miként akar, vagy tud a jézusi tanítás megfelelni ezeknek a legújabb társadalmi kihívásoknak. Ide azonban messze nem jutunk el.
A jó hír jobb, mint gondolod! megragad a krisztusi megbocsátás és a hit által elnyerhető megbékélés kitárgyalásánál. Mivel azonban a jó háromnegyedén túljutva egyáltalán nem tudott meggyőzni róla, hogy érdemes elfogadnom a dogmarendszerét, hogy ezáltal egy olyan vasszilárdságú eszmerendszerhez jussak, amire bizton ráépíthetem a lelki életem felhőkarcolóját, immár inkább csak az érdekességekért haladtam tovább. Taoista értékrendszerem hűvös távolságtartásából olvastam az olyanokat, mint „Isten pedig így válaszol: >>Így már van alapja annak, hogy ismét barátok legyünk. Soha nem vártam el tőled, hogy többé egyszer se bukj el, hiszen nyomorult féreg vagy, aki nálam nélkül semmi jót nem tehetsz – de ha elismered, hogy az én segítségemre van szükséged, akkor van közünk egymáshoz.<<
Barátságos.
Volt egy korszak, amikor korlátolt elgondolásaitok miatt a gyermeki érvelésnek engedtem teret, s ennek fényében bántam veletek. Most azonban eljött az ideje, hogy nagyobb világosságot nyerjetek, és jobban megértsétek Istent és valódi szándékait! Isten szeretne nagyobb világosságra vezetni benneteket valódi természetét illetően, de ehhez fel kell adnotok szűk látókörű nézeteiteket!
Ezek alapján nekem egy fejlődési folyamat bontakozik ki, amit a Jóisten vezényel az emberiség számára. A változás azonban nem egy tól-ig folyamat. Ha a Megváltás egy kétezer esztendővel ezelőtti állomása volt ennek, akkor ma egy újabb részfolyamatot végzünk. Akár Sátán munkáját végezzük, akár az Antikrisztus eljövetelét készítjük elő, akár a Végítélet napját várjuk, az sem lehet a végcél. Ha az ember a teremtés koronája, és ez nem csak egy egoista mese, akkor mi jöhet az ember után? A fejlődés, a változás nem áll meg, legfeljebb a mi hús-vér világunk vált valami másra. Talán a gépek fejlesztése, a digitalizálás térnyerése mutatja a jövőt? A következő Megváltás már egy digitális Mennyország ígéretét hozza? Talán Sátán munkája pont az, hogy eljuttassa az emberiséget odáig, ahol képes lesz megismételni a teremtést a saját, digitális virtualizációjában? Vagy az Antikrisztust kell megszülnie ennek a természettől teljesen elrugaszkodott emberi társadalomnak? Esetleg tényleg valami világvége – az emberi világ vége – felé tartunk? Mi bizonyítjuk, hogy a teremtés tönkretehető?
Szerencsére nem keresztényként kaptam kézhez ezt a könyvet. Ha keresztény neveltetésem okán természetesnek venném a könyv dogmatikus kijelentéseit, a végén könnyen úgy érezhetném, hogy Jézus és tanításai mára időszerűtlenné váltak, a túlvilág ígérete elerőtlenedett, és a mai világ tényei azt mutatják, hogy a Földön Sátán uralkodik, az emberiség kínnal és vérrel szolgálja évezredek óta, és akárhová is tart, jelenleg bizonyosan nem a földi Paradicsom kapujában áll. Saját értékrendemből szemlélve azonban nem ingatott meg ilyen irányba A jó hír jobb, mint gondolod című David Clayton könyv. Számomra Isten továbbra is a legfőbb törvény, a változás fenntartója, az ember meg túl kicsiny és mellékes porszem hozzá, hogy különösebb jelentősége legyen a világban. Ha jobbá akarjuk tenni a világunkat, akkor valóban le kell vetkőznünk a személyes önzésünkből, jó pár korszerűtlenné vált, túlhaladott dolgunkat el kéne engednünk, hogy kiélvezhessük végre a tudományos eredményeink gyümölcsét, és az egyszeri és megismételhetetlen földi életünket.
Akinek sziklára épült a hite, az érdekességként nyugodtan elolvasgathatja ezt a könyvet, aki viszont még keres, annak sajnos nem tudom azt ajánlani, hogy ebben a könyvben kutasson válaszok után a kereszténységgel kapcsolatos, 21. századi kérdéseire.