Mivel a világon semmi sem örök, minden folytonos változásban van, nem lehetnek kivételek ez alól a vámpírok sem. Az általános vélekedés felőlük az, hogy a halálon túli életük kezdetekor megáll számukra az idő, ám ez mégsem így van.
Fejlődésük vonala nem igazán illeszthető a földi élet más evolúciós sematikájába, mivel eme entitások kizárólag a fikciókban léteznek. Ott
azonban már évszázadok óta, jelesül pont a történelmi Magyarország egy vadregényes tájáról eredeztetve a modern vérszívó legendát.
azonban már évszázadok óta, jelesül pont a történelmi Magyarország egy vadregényes tájáról eredeztetve a modern vérszívó legendát.
Az eleinte arisztokratikus magányába burkolódzó Drakula előbb mindenféle feltámadásokon esett túl, majd elkezdte szaporítani magát. Hamarabb terjedt el Amerikában, mint az öreg kontinensen – főleg a filmvásznon keresztül -, majd a sokasodás magával hozta a társadalmi hierarchizálódásukat. Immáron nem csak sokasodtak, de családokat, fészkeket, conventusokat alakítottak – társadalmi identitást nyertek. Sok helyütt megőrizték arisztokrata küllemüket és kellemüket, de ezzel együtt a dekadencia mélységeit is kitapasztalták.
Érdekes módon az idő számukra nem csak hogy nem állt meg, de egy fordított irányú kiterjedést is produkált, hiszen a pár évszázados erdélyi legendából mára kinőtte magát a Káin-vámpír, Lilith-vámpír, és vámpírokra lelünk ma már szinte minden ősi nép műmítoszaiban.
Ahogy változnak az idők, úgy változnak a vámpírok is, ezért aztán a hatvanas évek bolond vámpírjai a nyolcvanas évek őrjöngő vámpírjaivá alakultak, majd az évezred végére elkezdtek érzelmesedni, míg végül arany színben sziporkázó, romantikus vérszívókká nem lettek.
A régebben fokhagymával, kereszttel elűzhető, lefejezéssel, fakaróval irtható szörnyek időközben leszoktak a kereszténységről és a fokhagymáról, viszont beszereztek egy komoly ezüst allergiát. Talán a farkasemberektől kapták el, akikre egyszer csak lecserélték a nehézkes ghouljaikat. Az egyébként vad szörnyek igen szelíd jószágokká váltak a vámpírok alatt, enni meg ugyanazt kérik, amit a korábbi, hullazabáló félholtak – gazdáik kiszívott koncát.
A történeti áttekintés után talán már senkinél sem okoz megütközést az a kelta vámpír, aki egy mezopotámiai öregtől kapja el a fényérzékenységgel és örökléttel járó, vérivós betegséget. Történt mindez akkoriban, amikor a rómaiak végképp felhagytak a kecskelegeltetéssel, és helyette vasba öltözötten járták be az egész mediterránium, majd az európai kontinenst, és inkább adók és sarcok behajtásával foglalatoskodtak, semmint mezőgazdasággal.
Ennek a kelta ifjúnak a történetét kísérhetjük végig Izolde Johannsen regényében, amiből az első kötet egészen a Nyugatrómai Birodalom véső lehanyatlásáig tudja követni az ifjú testbe zárt örök életű lélek kalandjait.
A sorozat címe A kárhozat éjjele, a köteté pedig az egyértelműsítő Róma. Az első fejezetben máris harcra készülnek a bátor őslakók, majd később sem hígítva a történetet hosszúra nyújtott leírásokkal, akcióról akcióra léptetve megy végig a sztori, egészen a germán fejedelemség idejéig. Mégsem itt, a Piroska és a farkas őshazájában lépnek a színre a vérfarkasok, hanem már az első oldaltól kezdve ott üvöltenek a kelta vadon mélyén, majd a brit szigeteken keveredni kezdenek a különböző testnedveik a vámpírokéval.
A dekadens vonalat egyébként sem takargatja a regény szerzőnője. Bizony a hús és vér minden elképzelhető felhasználását kellően képies megjelenítéssel tárja elénk, ami a tizenéves fiúcska testébe zárt vámpír esetében még perverzebb szituációkat szül, mint amit a félholtak és szörnyszülöttek alapból képesek véghez vinni élő emberekkel… és holtakkal… és egymással… meg más szörnyszülött kreatúrákkal.
Mégsem csupán vérben tobzódó, vad őrjöngés az egész cselekményszál, hanem jut benne hely a gyengédebb érzelmek számára is. Az éhség egy dolog, de amint az kielégült, jön a szeretetéhség, a hűség, a valakihez tartozás igénye.
Társadalmilag sem a sekélyes pocsolyákat tapossuk, hanem mélyen merülhetünk az ókor népeinek etnikai feszültségeibe, az elnyomók és elnyomottak között fennálló ellenségeskedésekbe, és az azokon túlmutató ideiglenes szövetségek, barátságok, szerelmek szülte megannyi bonyodalomba.
Ha nem lennének a naturalisztikus kegyetlenséggel megírt képek, szívesen adnám a gyerekeim kezébe a Rómát, hogy eme kalandos olvasmányon keresztül kapjanak képet a barbár Európa és a rátelepedett rómaiak történetéről, benne azokkal a tényszerű eseményekkel, mint Pompeii pusztulása, Hadrianus falának építése és a keleti barbár hordák betörése. Így azonban még pár évig be kell érniük McCullough-val.
Kinek ajánlom mégis?
Sokan szeretjük az igazán szórakoztató irodalmat, ahol a fordulatos cselekmény mellett fontos, hogy az olvasottak csiklandozzák egy kicsit a zsigereinket is. Ahol az olvasó a mindennapok emberi között találja magát, ott teljes átéléssel tud izgulni a csip-csup ügyeikért, szíven érinti a hétköznapok tragédiája, ami válogatás nélkül lesújt barátra, ellenségre egyaránt. Még szörnyűbbé teszi, amikor legyőzhetetlennek tűnő ellenfél bukkan fel, ellenben ebben a közegben egy szörny is sokkal emberibbé, megközelíthetőbbé, megismerhetőbbé válik. A horror, az erotikum eszköztára nem ördögtől való, jól adagolva kellemesen csípős fűszere az irodalmi műveknek.
Aki szereti az erőset olvasmányban, annak a Róma sem lesz csalódás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése