Videóval a könyv szolgálatában

Nemrégiben láttam egy könyvtrailert, egy rövid kis videót az interneten, amiről régi haditornász ismerőseim néztek rám vissza marcona ábrázattal. Azonnal felvettem a kapcsolatot a kapitányukkal, hátha egy tartalmas riport keretében sikerül kitárgyalnunk a haditorna és a történelmi regényírás eme újabb kapcsolatát, ám az elfoglaltságok közbeszóltak, így végül csak saját magam gondolkozhattam el azon, hogy miféle újabb kihívásokkal kell megbirkózniuk a mai szerzőknek.

Minthogy az internet világában élünk, a legtöbb olvasó egy multimédiás képességekkel rendelkező számítástechnikai eszközön fogja először megtalálni a művüket. Az, hogy ez nem ördögtől való kolonc, hanem egy nagyon is jól kihasználható lehetőség, legutóbb a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár bizonyította be ötletes akciójával. Új könyv esetében is nagyon sokat ad a kereső élményéhez, ha a találkozáskor egy kattintással akár hangos könyvként is megismerkedhet a történet kitett részletével, vagy ha böngészés közben egy érdekes ajánló videót nézhet meg róla.
Elsődlegesen azokat az olvasókat lehet látvány és hanghatással megfogni, akik hangulatemberként szörfözve a világhálón, pillanatnyi benyomásuknak engedve ragadnak meg egy-egy újdonságnál.
Évek óta téma, hogy egyre kevesebbet olvasunk, egyre kevesebben. Ennek az oka, hogy az információk zömét már hang és kép formájában is megszerezhetjük magunknak, ami sokkal könnyebb, idő- és energiatakarékosabb módszer. Munka, autóvezetés, utazás közben is tudunk műsort hallgatni, a mozgóképek pedig kis koncentráció mellett is közvetítik a tartalmukat. Sokan vannak, akik nem engedhetik meg maguknak az olvasás luxusát a hétköznapokban, ezért az írott reklám, a blogokban olvasható könyvajánlók, hírlevelek kiesnek a figyelmükből. Ha olvasnak, akkor azt koncentráltan arra akarják fordítani, ami igazán az érdeklődési körükbe tartozik. Ezért aztán az agyonreklámozott, híradóban, tévében, rádióban, bulvárhírekben is említésre került — főként külföldi —sikerkönyvekről van tudomásuk akkor, amikor úgy döntenek, vesznek valami új olvasni valót. Ezek közül tudnak választani. Itt pedig sokkal nagyobb súllyal esik latba a háttérben álló kiadó marketingereje, mint a könyv tartalmi értéke.

Ha viszont egy kattintással indítható Youtube-os videó, vagy egy bármikor meghallgatható mp3-as hangfájl várja őket a hírlevélben, a Google keresőjében, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy autóvezetés, vagy ebédszünet közben a pénzzel kevésbé támogatott reklámú műnek a létezése is a nagyközönség tudomására jut.
Ha pedig ez még meg is tetszik neki, akkor máris van egy olvasója.
Egy előre megírt, jól megfogalmazott ajánló szöveget bárki beolvashat akár a mobiltelefon hangfelvevőjébe, akár az otthoni számítógép, laptop mikrofonjába, ami egy rövid alakítás után máris kikerülhet a könyv ismertető oldalára.
A gyakorlottabb szerzők akár egy hosszabb részt is beolvashatnak a művükből. Ilyenkor ésszerű lehet a máshol is közzétett szövegrészt választani.  Gyakorlatlanoknak  egy médiás ismerős segíthet. Némi pénzért bármelyik stúdióban kaphatunk profi szintű hangfelvételt a szövegünkről.
Számtalan ingyenes videókészítő és videóvágó program is létezik már, ami akár helyben, az okostelefonokon megszerkeszthetővé teszi a képekből, felvételekből összeállított videotrailert. Szintén igaz, hogy gyakorlat híján ezt inkább jobb egy tehetséges multimédiás szakemberre bízni.
Fontos, hogy a felhasznált képi és zenei anyagok jogtiszták legyenek. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor az első sikerek után egy jogász hívja az embert ilyen-olyan követelésekkel.
Minthogy a szakmai fogások ismeretében jó eséllyel maga a szerző írhatja a videótrailer forgatókönyvét, csupán azt kell(ene) átéreznie, hogy ebben a műfajban a mozgóképi és audió információ a lényeg. Persze nem tilos a betű, csak itt nem az a lényegi elem. Sajnos ezt nagyon nehezen fogadja el a szakma, a mai napig a kitett videó ajánlók többsége csakis írott szövegben akarja átadni az információkat, pedig a fentebb leírtakra visszautalva hangsúlyozom, hogy a videótrailer épp azoknak készül, akik a reklámokat, információkat nem olvasás útján, hanem hallgatva, háttérzajként futtatva fogyasztják.
Az átlagos időhossz, amit a videó egy-egy snittel le tud kötni a nézőnk figyelméből, kb. tíz másodperc. Ha ennél hosszabb időközönként vált, a trailer vontatottá fog válni. Persze ez is lehet egy eszköz. A legrövidebb időhossz, amivel operálhat, elképesztően kicsi; alig  egy másodperc. Ebből akár négy-öt snitt is követheti egymást, mielőtt egy hosszabb, pihentető bevágás jön. Felgyorsult világunkban ehhez vagyunk hozzászokva.
Nézzünk meg egy viszonylag jó könyvajánlót a Youtube-ról! Előre bocsátom, még ez se tökéletes, hiszen a trailer megtekintése után még külön keresést kell indítanom, ha be akarom szerezni:

https://www.youtube.com/watch?v=yMU1yW4DSZM

Egy rövid elemzés a Youtube-on bármelyikünk számára egyértelművé teszi, hogy a másfél percnél hosszabb trailerek nézettsége meredeken csökken a további hosszukkal. A pörgős trailerek akár millió feletti nézettséget kaphatnak, a konzervatívabb eszközökkel készült videók évek alatt szednek össze pár ezer megtekintést.
Minthogy egy lineális lefutású médiumról van szó, fontos, hogy a legelején és a legvégén álljon ott a lényegi információ: a könyvünk internetes helye és címe. Egyedül itt van helye a feliratnak: ha felkeltette a figyelmünket a reklám, vagy a legelején figyelünk oda igazán, vagy a végére. Persze, ha egy hallható szöveg is megerősíti az olvasható információt, az az igazi.
A videótrailerek előnye továbbá, hogy bárhová belinkelhető, évekig ingyen ott lehet a videómegosztókon, és lehet hozzá idegen nyelvű szinkront adni. Akkor is jó ez, ha egy külföldi kiadvány fordítását várjuk: a magyar szöveggel megjelenő trailer szinte már egyértelmű üzenet a fordítás megjelenéséről.

Jelenleg a kisebb kiadók trailerei a néhány százas nézettséget produkálják, ritka kivételként elérve akár a párezres mutatót egy évre levetítve, ami a zenei klipek, filmtrailerek sokszor több milliós kattintásaival szembeállítva azt jelzik, hogy még bőven van hová fejlődnie ennek az új stílusnak. Mint ahogy a zenében ma már természetes, hogy nem egy album megvétele előtt nézünk csak meg egy-egy zenei klipet, hanem magáért a klipért, az általa nyújtott szórakoztató élményért, ugyanígy ezt egy könyv esetében is el lehet érni – csupán a megfelelő művészi töltetet kell beleadni. Akár itt is ugyanúgy ötvöződhet a zene és a film hozzáadott értékével az irodalom, mint ahogy azt már sikerre vitte a számítógépes játékokkal, akár a múlt havi cikkemben elemzett Metro 2033 esetében, vagy ami a zenében is komoly eredményt tud felmutatni: A Witcher 3 játék-könyv-zene kombó. A klip már bőven a milliós kattintás fölött jár, talán nem véletlenül:

https://www.youtube.com/watch?v=c0trGRJs_IU

Gondolom, a számítógépes grafika helyett élő haditornászokkal előadva valami hasonló legalább ugyanekkora sikert aratna. Az általam megtekintett videó el is indult ebbe az irányba. Az ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. Ez megtörtént.

Megjelenés: 50.szám
Rovat: Könyvespolc 

Ink (Ha nem jő az édes álom)

Filmélmény ritkán motivál rá, hogy virtuális tollat ragadjak, és legutóbb, A faun labirintusánál még sikeresen ellenálltam a kísértésnek. Az, hogy most nem sikerült, főleg annak tudható be, hogy a spanyol remekkel ellentétben ezt a filmet nem szórták meg Oszkárral, sőt egyenesen méltatlan hallgatás övezi, pedig már öt kerek esztendeje látható, és bezsebelt egy Best International Feature díjat.
Nem tudom, hogy a büdzséből nem futotta-e a nagyobb hírverésre, vagy csak kellemetlenül névtelen volt a stúdió (Double Edge Films), ami összehozta eme kis remeket, de miután meggyőződtem róla, hogy a film megtekintése után támadt információs szomjamat jóformán csak a stáblistából, és néhány hevenyészett véleményezésből olthatom, nem restelltem nekifeküdni, hogy minél többeket buzdítsak a film megtekintésére.Tehetem bátran ezt már csak azért is, mivel a művet szabadon letölthetővé tették az alkotói, ezzel is keményen odacsapva a filmes konvencióknak.
Jamin Winans nevét megjegyeztem. A film elején tapsoltam egyet a felütésen, ám akkor még nem tudtam, hogy ez még két csavar után lesz igazán jelentős mozzanat: az időt itt más dimenzióban mérik, és inkább ritmusa van, mint múlása.
A képek, a merész vágások mind a művész elképzelését szolgálták, nagyszerűen elválasztotta egymástól az álom-, a tündérvilág mesei- és a valóság szürreális képeit, sőt ezen belül is nagyszerűen navigálja a néző érzelmeit a megfelelő hangulatokba.
Csak a legszükségesebb mértékben kapaszkodik az ismert mitológiai lényekbe, nem kimondottan tündérek és sátánfajzatok harcát mutatja be a film, hanem az ember kettős lényének végletekig kiélezett harcát szimbolizálja a valóságon túli lényeivel. A lélek harca több szinten és több helyszínen zajlik: John, az öngyilkosság határára érkezett, karrierista munkájában végletekig kizsigerelt, gyermekkori fusztrációktól szenvedő, komplexusos üzletember zavarodott, megkeseredett, érzelmeit tagadó lelki világa és a lánya, Emma gyermekien naiv, mégis véresen komolyan vett, árvaságát, elhanyagoltságát saját mesevilágával ellensúlyozó lelki világa egymásba ér, összefolynak.

Fölösleges a Wikipédára kattintanunk az incubusok jelentéséért - ezek itt nem azok. Egy egész film szól arról, hogy megértsük, mik is valójában a keretezett arcú, torz mosolyú fogorvosbácsik: életünk megrontásáért felelős szorongásaink, rossz döntéseink meghozatalán munkálkodó megfelelési kényszereink, boldogtalanságba betonozó, meggyökeresedett félelmeink.

A másik oldal? Olvastam valahol, hogy hippi tündérek, de az előbbiek után talán már adódik a helyes válasz: ezek bizony a lélek boldogság után kajtató eszközei, szépen megszemélyesítve. Még a Nyomkövető volt a legközelebb a mitológiai hasonmásához a csini szikszalagokkal a szemén, de a többi harcos résztvevő mind a szerző zseniális sajátkája, nem aggatja tele őket mitológiai karácsonyfadíszekkel, hogy felismerjük őket a maguk sablonjaiban.
Ennyi mozgástér kell is a nézőnek, hogy egyéni tapasztalataihoz igazíthassa a szimbólumokban megfogalmazott folyamatot:
Az apa a karrierje és a családja közt őrlődik, nincs ideje az utóbbira, de elveszíteni sem akarja őket. A sors azonban közbeszól: a feleségét temetheti, a lányát elveszik tőle. John innentől az egyetlen megmaradt értékének él, karrierje az egekbe szárnyal, de a maga előtt is rejtett érzelmei lassan felőrlik. A végzet kétféle kiutat kínál, amiből az egyik lehetőség, ha főbe lövi magát. A másik út természetesen sokkal küzdelmesebb, a film nagyrészt erről szól, az öngyilkosság alig néhány filmkocka erejéig vetődik fel. Mivel a lélek mezsgyéin az idő másféle fogalom, itt már a főbe lövés is egy megtörtént alternatívaként van jelen, az áldozat a címadó szereplője a filmnek, tehát cseppet sem elhanyagolható lehetőség. Sőt, mint a végére kiderül, Emma az utolsó próbatétel, az egyetlen megmaradt, feláldozásra váró érzelmi kapocs, ami még köti az élethez Johnt. Mégis, valami egészen másnak az elvesztése ébreszti rá végül, hogy mennyire fontos neki ez az egyetlen igaz érték, és mennyire semmi az, amibe eddig értékként kapaszkodott. Drámai fordulat, szörnyű nagy pofon osztogatás, és Happy End.
Miért Tinta? Erre nem jöttem rá. Talán a benne rejlő lehetőség miatt? Vagy valami rejtett anglicizmus? Vagy a főszereplő teljes neve Tinta János? Jamin Winans talán majd elmondja egyszer.
Egyébként, ha a művész úr még alkot egy-két hasonlót, hamar felkerül a listámon Neil Gaimann mellé, ugyanis a film képeit bámulva folyamatosan a Sandman képregény szereplői villogtak be a kisagyam hátsó zugaiba, és nagyjából a film felénél merült fel bennem a kérdés, hogy nincs ebből már összevágva egy egészen tisztességes képregény?!
Az Ink kábé annyira fantasy, vagy scifi, mint amennyire krimi, vagy thriller. Semennyire. Azért, mert van benne néhány mesés szörny, meg gyermekrablás, még nem lesz könnyebben beskatyulyázható, mint a szereplői.
Művészfilm, a szó legnemesebb értelmében.
Az ilyesmit általában jól el lehet cseszni, hiszen az eredeti ötletet egy egész stáb értelmezi félre, és végül a producerek ölik le gyorsfagyasztott áruvá, de jelen esetben ez a rituális felkoncolás elmaradt, hiszen Winans úr nem csak az ötlet és a forgatókönyv atyja, de a zenét is ő komponálta hozzá, sőt az ollót is ő fogta a szülésnél. Talán pont ezért zárt össze sértődötten előtte  szakma, még egy fanyalgós díjjelölésre sem méltatva ezt a filmes beatboxot.
Nálam ötös. Csillagos.

Kötelezők

A Régens gyémánt elrablása című könyvről készültem cikket írni a márciusi Penna Magazinba, ám a könyv olvasása közben meggondoltam magam. Felmerült bennem ugyanis az, hogy bár egyre-másra kerülnek elém a kortárs írók történelmi témájú, kalandos regényei, mégis a legnagyobb élményt az jelentette, hogy el tudtam olvastatni a kisebbik fiammal Gárdonyi Egri csillagok-ját. Féltem a régies nyelvezetétől, a mára már szinte elképzelhetetlen kulturális környezetétől, a negyedszázados kötet apró betűitől, azaz mindattól, ami egy mai gyerek kedvét pillanatok alatt elveszi az olvasástól. Némi odafigyeléssel és erkölcsi ráhatással végül sikerült rávennem a fiút, hogy megegye a kötelező olvasmányt, utána pedig már titokban mosolyogva figyeltem a felháborodását, ahogy a filmet nézve tiltakozott az eltérések miatt. Tehát ez a tizenkilencedik században írt, ám már akkor két évszázados történet mégis lehet tartós, mélyreható élmény egy olyan gyerek számára, akinek a Harry Potter harmadik része túl hosszú, és “leült” neki a történet.

Talán akkor mégsem igaz az az úton-útfélen hangoztatott vélemény, ami szerint a régi, kötelező olvasmányokat ki kéne vonni a forgalomból, vagy újra kéne írni mai igényeknek megfelelően. Van néhány ésszerű szabály, amivel élménnyé tehetjük gyermekeink számára egy könyv meghódítását, és annak nehézségei nem a kínok mértékét, hanem a megszerzett tudás értékét növeli számukra.

Először is nagyon fontos, hogy nem létezhet alternatíva: a kötelező olvasmány a megnevezésében hordozza a hozzáállásunkat. Fel sem merülhet a kiváltása valami “könnyített olvasmánnyal”, vagy a filmes verzióval. A természetes módon könnyebb utat kereső gyerek ne is pazarolja az idejét alternatív megoldások kutatására, inkább bízzuk rá, hogy ossza fel magának, mekkora részletekben és mikorra akarja elolvasni, majd amikor ezt realizáltuk, napi szinten odafigyelve vasaljuk be rajta vállalt kötelezettségét.

Eleinte próbáltam olvasónapló vezetésére bírni az Egri csillagokat fogyasztó gyermekemet, ám ez olyan plusz nyűgnek bizonyult, hogy teljesen agyoncsapta az olvasási élményt, így inkább későbbre hagytam a megíratását.

Sokat segített viszont az, hogy – talán nem épp véletlenül – történelemből ekkortájt jártak a három részre szakadt Magyarország taglalásánál. Nagyszerűen össze lehetett kötni a könyv sztoriját egy-egy történelmi tényanyaggal, jó és tartalmas beszélgetéseket szülve az asztalnál.

A legjobbakat kivéve, majdnem minden gyereknek szükséges gyakorolnia a tollbamondást. Érdemesnek bizonyult a régies szöveg diktálása: a felmerülő értelmezési problémákat ilyenkor meg lehetett beszélni. Olyan is előfordult, amikor engem is csak az értelmező kéziszótár segített ki.

A regény feldolgozásának része az olvasónapló készítése. Ennek megfogalmazásakor ismét áttekintésre kerül a teljes szöveg. Mi “csaltunk”, és a könyv elolvasását követően láttunk neki olvasónaplót írni. Sokkal nagyobb élménynek bizonyult felidézni az olvasott részeket, mintha azt követeltem volna meg, hogy az olvasással párhuzamosan, fáradtan még ezt is körmölje le.

Végül pedig a film.

Szerencsére adott, hogy a legtöbb kötelező olvasmánynak létezik a megfilmesített verziója. Többségében jó minőségű, a regényt nagy vonalaiban követő produkciók, ahol még a földön maradt költségvetést valóban igényes, szakmai munka követte. Az eltérések pedig újabb élményt kínálnak, amikor éles szemmel kimazsolázhatja gyermekünk az összes ilyet.

Jelenleg nagyon jó esélyt látok rá, hogy ezen az ösvényen haladva hamarosan áttérhetek a következő regényre, amiből előbb csak diktálok pár oldalt, majd beszélgethetünk róla, később pedig talán már csak feldolgoznunk kell szóban, miután kedvet kapva rá elolvassa. A nagyobbik gyerekemnél ez gyorsan ment: a Robin Hood rajongása egyenesen vezette rá Rónaszegi Miklós Kartal-kalandjaira, Sir Walter Scott Ivanhoe-jára, Hunyadi József A fekete lovagjára… a kisebbikkel talán most értünk el ennek kapujába. Egy régies nyelvezetű, sokaknál leírt történettel, ami helyett viszont hiába is keresnék jobbat.

Mert ugye érthető, ha a mai írók némelyike szeretné megélni azt, ami Fekete Istvánnak kijutott: hogy még életében klasszikussá vált, kötelező olvasmányként, megfilmesített történetekkel. Ám hol van az a regény, ami kauzalitásában, egyetemességében meglépi ezt a szintet? Hol van az a központi akarat, ami megfelelő szűrőként kiválogathatná a bőséges választékból a legmegfelelőbbet? Ami volt – elmúlt. Ami helyette lett, arra meg ráment a magyar könyvpiac minősége.

Mi értelme volna a nyelvi modernizálásnak? A nyelvújítás óta lényeges, strukturális változáson nem esett át a magyar, sem olyan mértékű szóalaki változások nem történtek, mint teszem azt az ó- és újgörög nyelvben. A nyelvi modernizálás ebben az esetben csupán az igénytelenség szolgálója lehetne, fölöslegesen venne el olyan kulturális értékeket a szövegtől, amiket nem helyettesítene másokkal.

Kortárs munkákkal sem helyettesíthetők ezek a könyvek. Nincs második Egri csillagok, és amíg ideológiagyártás okán nem irattatnak valami hasonlót, addig magyar író nem fog török időkben játszódó történelmi kalandregényt írni, amiben maroknyi magyar hősiesen megvéd egy végvárat. Urbánszki László megtette a tatárjárást követő időszakra, a Fegyver csörögben, ám nem hiszem, hogy a Pozsonyt védő hősök cselekedetei, jellemei felcserélhetők lennének Gárdonyi Géza szereplőivel és cselekedeteikkel.
Olyan beavatás-regénnyel sem találkoztam még, ami a tízéves korosztály kezébe adható, azzal a tudattal, hogy biztonsággal betölti azt a feladatot, amit a Tüskevár. De a történelmi kalandregényeknél maradva; vannak jó regények, vannak igényesen megírt, modern nyelvezetű történetek is, ám egy magas lépcsősoron mindegyik egy alacsonyabb fokon állnak, mint amiket évtizedek óta teszünk a kollektív kulturális tudatunk részévé. Persze lehet, sőt kell ezzel vitatkozni, és törekedni kell a magasabb lépcsőfokok felé is lankadatlanul.

Bizonyára nem csak az oktatásügy fejesei fogják majd felismerni, amint kiadásra kerül egy kötelező olvasmánynak is megfelelő, új, történelmi kalandregény. Hamar lesz majd filmváltozata. Nem kell éveken át kalapozni egy olyan film legyártásáért, amit utána hosszú évtizedeken keresztül néz majd a magyar ifjúság. Ellentétben a régi filmek remake-jeivel, itt nem egy kritikus rétegnek gyártanának szétcincálnivalót, hanem valódi újdonsággal robbanthatnának kicsiny honi piacunkon.

Mindezeket a legutóbbi olvasmányomra vetítve, A Régens gyémánt elrablása Michael de Gréce tollából sosem lesz kötelező olvasmánnyá. Nem csak itt, de Franciahonban sem. Az erősen megkérdőjelezhető etikájú főszereplők a legkevésbé sem hasonlítanak Robin Hoodra. A történet mesélése néha tényleg annyira érdektelen és lapos, mint egy rendőrségi jelentés, leírásokból pedig iskolai dolgozatokban is olvastam izgalmasabbat. Nem véletlenül írják az ismertetőjében, hogy kortárs dokumentumokra alapozva készült. A dicsőséges forradalom eseményeit egy-az-egyben fordítja át az erkölcsi fertők mélységes bugyrába, leplezetlen királypártisággal magasztalja a pár hónap leforgása alatt szétdíbolt, hajdanvolt dicsőséget és pompát. Mindezt azzal koronázza meg, hogy a végén a legfőbb bűnözők – mintegy prófécia jelleggel pillantva a jövő kapitalista berendezkedésére – simán megússzák felelősségre vonás nélkül.

Összefoglalva; egy ilyen történetért én nem vennék meg egy regényt, ehhez elég a napi híreket olvasnom.

Megjelenés: 49.szám
Rovat: Könyvespolc 

Garbo újdonságok

Örömlény

Majdnem 40 évnyi önkeresés, társkeresés, cipőkeresés, boldogság kergetés. Boross Petra, az ismert, cölöpnyurga, szeplős arcú tévés fordulatos, valós történetét tartod a kezedben, kedves Olvasó! Hősnőnk már kisiskolás korától vonzza a gixereket. Bakfisként még csak biciklivel esik arcra, később képes ugyanerre tűsarkúban, 190 centi magasból, az álompasi orra előtt. Mindennek és mindenkinek meg akar felelni, azonban ez sehogy sem sikerül: vagy kirúgják, vagy nyúlcipőben kell menekülnie előbb-utóbb szadista tanerők és adóellenőrök, arrogáns férfiak elől iskolákból, munkahelyekről, társkapcsolatokból, sőt a saját kifőzdéjéből is. Képes akár három szivacsbetétes melltartót felvenni egymás fölé a sikeres randi érdekében, miközben találkozik ennél is nagyobb mellű férfineműekkel. Tisztességes csalókkal és tisztességtelen családokkal, ármánykodó exfeleségekkel, megszelídült anyósokkal hozza össze a sorsa. Miközben felébred a pénzhajhászat és a külsőségek világából: rádöbben, az igazi érték az orra előtt hever a saját férje, a macsó, későn érő Gábor személyében, akivel évek óta tipikus se veled, se nélküled kapcsolatban él. Vajon még időben ismeri fel hősnőnk a valódi értékeket? Megtalálja a saját útját meddőségen, vagy a szerettei elengedésén innen és túl? Magadra ismersz Petra rumlis hétköznapjaiban, csatáiban, kedves Olvasó? Egy biztos: a média világának mainstream szereplői is sírnak és nevetnek, ahogyan te is fogsz, miközben nem tudod letenni a regényt!
Megrendelem az Örömlényt! >>

Bolti ár: 3200 Ft, internetes rendelés esetén: 2560 Ft (+ postaköltség)

---

Földlakó

Mi lesz abból, ha egy ízig vérig magyar nyelven gondolkodó, író és éneklő zenész, szövegíró, átlép a hagyományos 3 dimenziós térből a 2 dimenziós térbe? S mindezt nem egyedül, hanem drága kedves közösség-közönsége szerint legjobban sikerült dalszövegeivel és ezek egyszerűsített kottáival /47db/, valamint a jópár éve ilyen olyan féllegális blogokban és hervadt merevlemezeken dokkoló pár perces instant írásaival, amelyek között első könyves pimaszhoz képest vannak egész bénák, ám annál valóság-szagúbbak is…

A könyv termékmegjelenítést nem tartalmaz, annál inkább viseli magán a Z.engő - E.go - L.ove - M.agyarul /zelm/ meghatározó négyes osztottságot, már amennyire lehet vagy érdemes osztozkodni, vagy kategorizálni a szerző sajátos világban.

Az illusztrációkat a szerző Lenke, Ábel és Zsombor nevű gyermekei készítették, és mint hithű globkritikus, természetesen Földkímélő papírra lett nyomtava a szerző talán legismertebb dala utáni címet viselő Földlakó 2.0 könyv.

Megrendelem a Földlakót! >>

Bolti ár: 2800 Ft, internetes rendelés esetén: 2240 Ft (+ postaköltség)

Debreczeni Dósa - Liliom és vér

Amikor először megláttam az Anjouk könyvsorozat Liliom és vér című részének videó trélerét, ahonnan Kecskés Csaba kapitány nézett vissza rám morc arccal, rögvest megfogalmazódott bennem a kívánság, hogy egy riport keretében többet is megtudjak a kisfilm létrejöttének körülményeiről:

– Kinek az ötlete volt, hogy videót forgassatok Bíró Szabolcs legújabb könyvéhez?

– Az ötlet Szabolcstól jött, mi meg lelkesen rábólintottunk, miért ne? A Csallóközi Anjou Károly Bandérium bár fiatal, de lelkes csapat, jó testvéreink, örömmel segítettük a – magunk szerény eszközeivel – a világra jövetelüket, azóta is nagy a barátság köztünk. Dunaszerdahelyen, a Vermes-villában töltöttünk egy tartalmas hétvégét, az eredmény meg a látható videó lett.

– Ti mit adtatok a történethez? Voltak saját jeleneteitek?

– Jellemzően mindent Szabolcs írt meg. Ez az ő története, és annak néhány fontosabb momentumát dolgozza fel a klip. A rendezést is ő vállalta. Ha az ember elolvasta a könyvet, utána megnézheti még egyszer, és helyére kerülnek a dolgok.

– Azóta kaptatok már újabb filmes felkérést? Debrecenben egészen híres történelmi könyvkiadó működik…

– Keresni még nem kerestek és mi sem terveztük, de ha felkeresnek, állunk elébe! Addig meg itt van a Pünkösd hétvége.

– Az tényleg itt van…

– Fellépünk Botkőn, ami ott van a Sárospataki vár mellett, majd Hollókőn. Ez a legsűrűbb hétvégénk áprilisban.

– További, irodalommal közös terveitek vannak még? Vagy ez tényleg csak egy ilyen egyszeri ötlet volt?

– A Könyvfesztiválon még fellépünk majd, április… várjál, megnézem… 25-én, a Millenáris parkban, hadi-hagyományőrző bemutató lesz, az Athenaeum Kiadó szervezésében, non-konform könyvtréler élőben.

– Láttam azóta néhány cikket, amiben viselettörténethez készült rólatok fotó. Ez is folytatása a Bíró Szabolccsal közös munkának?

– Teljesen. Magának a forgatásnak a része volt a fotózás is. Egyébként szerintem Szabolcs teljesen jól gondolja, hogy a témát, amit az irodalomban felvállal, ezzel az ismeretterjesztéssel karöltve tálalja. Már korábban elkezdte, és most jutott odáig, hogy felkérjen minket a fotókhoz, és mi nagy örömmel tettünk eleget a kérésének.

– Igen, emlékszem a mézsör készítéséről szóló cikksorozatra!

– No, igen. Azóta ez a vonal továbbfejlődött a viseletek, főként a hadi viseletek felé.

– Gondolom, lesz fegyveres része is.

– Részünkről annak aztán semmi akadálya! Bár, a láncos buzogány, vagy a glaive szakszerű alkalmazását, s főleg azok hatását bemutató fotók elég drasztikusak lennének.

– Tényleg, mostanában sokat hallani, hogy mindenféle középkori fegyverek használatát sporttevékenységgé emelik a hagyományőrzők. A hosszúkardvívásnak még valami nagyobb, nemzetközi tornája is lesz hamarosan a környéken. Ti foglalkoztok ezzel?

– Konkrétan nem. Legújabban a hosszúkardvívásnak alakult meg Magyarországon a sportszövetsége (ráadásul debreceni érintettséggel) sőt, ennek külföldön több válfaját is űzik, páncélban, avagy modern védőfelszerelésben. Az jó dolog, hogy ilyen sportok és versenyek vannak, viszont igazából az általunk felvállalt korszak is jóval megelőzi a klasszikus hosszúkardos időszakot, így nem igazán vagyunk érintettek a versenyekben. Mi már megmaradunk az Anjou-házi Carolus rex korszakának miliőjét, illetve helytörténeti vonatkozásainak, Debreczeni Dósa udvartartásának bemutatását célzó előadásainknál.

– És hogy látod; az elmúlt évtizedek alatt hogy alakult az érdeklődés a haditornász bemutatók iránt?

– Nem panaszkodom. Ennyi csapat még sosem volt az országban. Az utóbbi tíz évben divattá vált a hagyományőrzés. Rengetegen dolgozzák fel a különféle hadtörténeti korszakokat a legkülönbözőbb szinten és stílusban. Hála Istennek nekünk is van utánpótlásunk, évente egy-két főnél többet nem is vállaluk befogadni. Jelenleg két jelentkezőnk várja, hogy a Bandérium teljes jogú tagjává válhasson, sok helyen már hagyománynak számít a haditornász fellépésünk, és már harmadjára, hogy nyáron ott leszünk Nagyrábén, az Ifjúsági Napokon.

– Annak lesz valami történelmi vagy irodalmi vonatkozása?

– Nem, Tamás, ez a középkori ihletettségű program-rész a helyi önkormányzattal közös projektünk.

– Oké, csak tudod, én főleg könyvajánlókat szoktam írni, itt meg már volt szó fellépésekről, viselettörténetről, sportvívásról, filmforgatásról, könyvről azonban alig beszéltünk. Te mit ajánlanál?

– Hmm. Hát nem rég a kezembe akadt Gáspár András kibővített Ezüst félhold blues-a.

– Ó, a Tuan Kiadós? Az nekem is megvan! Téged megfog az ilyen alternatív történelmi fantasy?

– Ha egy jó koncepcióra épül, akkor miért ne? Azt sajnálom, hogy azóta se született folytatása.

– Úgy tudom, a hero fantasy dömpingje nyomta el ezt az újfajta kezdeményezést, amit akkoriban a Galaktika is támogatott. Nagy veszteség, hogy később se lettek követői.

– Az. Szégyen, hogy háromszáz forintért osztogatják a postán, miközben rengeteg kevésbé sikerült alkotást több ezer forintért tartanak a könyvesboltokban!

– Ez a történet nem túl szerencsés. Először még a debreceni Art Phoenix adta ki… de jó, akkor ez lesz a következő könyvajánlóm tárgya.

– Bár a könyvkiadás néha teljesen érthetetlen számomra egyszerű olvasóként, de a helyzet nem reménytelen, jönnek az Anjouk, legalább lesz mit olvasnom! 

– Köszönöm a beszélgetést!

– Szívesen, köszönöm a megkeresést!

Le a föld alá

Andrej Gyjakov

Tavaly októberben történt, hogy az Európa Könyvkiadó facebookos játékán nyertem egy könyvet. Több kiadvány közül végül Andrej Gyjakov: Vissza a sötétségbe című munkájára esett a választásom. A nyereményt annak rendje-módja szerint megkaptam, aztán sok más olvasmányom után végre a kezembe került.

Miközben olvasni kezdtem, kissé aggasztott a gondolat, mennyire lesz érthető számomra egy olyan történet, ami A fény felé című regény folytatása, és amúgy is egy egész kis külön világ, a Metro 2033 univerzum több tucat írásának egy darabja. Aztán persze elkapott a lendület, és két nap alatt befaltam az egészet. Közben utánanéztem a háttereknek, beszereztem, kikölcsönöztem a további köteteket, így Dimitry Glukhovsky alapművét, Tullio Avoledótól Az ég gyökereit és természetesen a fentebb említett előzmény-regényt. Nem mindegyiknek értem még a végére. Alapvetően kétféle Metro 2033 univerzumos regényt ismertem meg: a hosszasan filozofálgatósan hentelőset és az akciófilm-szerűen pörgős-hentelőset.

A világ ugyanis rendkívül egyszerű alapkoncepcióra épül: Az atomcsapást csak azok élik túl a Földön, akik az adott időben mélyen a föld alá bírtak rejtőzni. A többi túlélő mind valami mutáns szörnyeteggé korcsosult a sugárzástól, és ezzel egy újfajta, emberidegen létformát alakítottak ki a felszínen. Az oda visszamerészkedő emberekre ezért aztán tucatnyi veszedelem leselkedik minden sarkon, amiktől jobbára Kalasnyikovval lehet megszabadulni. Az éhező szörnyek is próbálnak lejutni a friss húshoz az alagutakba, így tucatnyi véres összecsapás színesíti az amúgy is ezernyi problémával küzdő földalatti társadalmak mindennapjait.

Igen, társadalmakról írok, minthogy több is van belőlük! A kiterjedt metróhálózatok különböző állomásain más és más berendezkedéssel próbálnak túlélni. Rabszolgatartó kommunisták, a tudomány nevében terrorizáló vegánok, alterpunk csutkák, rablógyilkos istentelenek… lassan már azt hihetnénk, van túlélő bőven. Aztán olvassuk, hogy milyen gyorsan ki lehet irtani akár egy egész csoportot ezek közül, és akkor finomodik a kép.
A Vissza a sötétségbe alapkonfliktusa egy hatalmas atomrobbanás, ami elpusztítja az emberek egy felszínre visszatelepült kolóniáját a Mosnij-szigeteken. Főhősünkké lesz a feladat, hogy kiderítse, ki volt az elkövető, bár még az indíték sincs meg. Főhősünk egy páncélozott elitkatona, egy úgynevezett sztalker, aki kész terminátor, csak kifordítva. A bonyodalmat az okozza, hogy van egy nevelt kamaszfia, aki komoly bajba keveredik a távollétében. És persze feltűnik egy nő is, Auróra…
Magáról a történetről nem szeretnék többet elárulni, inkább az élményről, amit a világ felfedezése okozott.
Az egyszerű felépítés már a legelejétől kialakította bennem az érzést, hogy leginkább olyan Metró 2033-at olvasni, mint egy számítógépes játékot végigjátszani. Nem véletlen, hogy oroszföldön a világra épített PC-s játék az egyik legnépszerűbb. A sivár egyhangúságot, amit az ilyen irodalmi próbálkozások rendre eredményeznek, mégis elfedi a regény utaztató jellege: az újabb és újabb helyszínek és életközösségek bemutatása feldobja az egyébként szinte folyamatos lövöldözést.  Természetesen túl kell tennünk magunkat az olyan lényegtelen problémákon, hogy miként volt lehetséges alig két évtized alatt ekkora mennyiségű életképes mutáció létrejönni és felszaporodni, mitől sebezhetetlen néhány karakter, miközben az ellenfelek egy határozott pofontól is leájulnak, hogyan képes több tízezer embert ellátni gombával az a pár alagút, miközben alig van hely, és más hasonló apróságokon, ami már egy alaposabb és tudományosabb világépítést követelnének meg. Aztán a történet sodró lendülete gördít át az olyan koncepcionális problémákon, amik bizony arról árulkodnak, hogy Gyjakov még bizony csak a második (azaz közben már a harmadik) regényén van túl, nem sok szakmai rutinnal. A spoilerezés bűnét kerülendő, csak általánosságokban említem meg az olyan hibákat, mint a szándékos elhallgatás, a kalapból előrángatott megoldások, vagy az egy bekezdésen belüli nézőpont-váltások. Minthogy valóban tehetséges szerzőről van szó, bizonyára idővel elmaradnak majd ezek az olvasásélményből kizökkentő malőrök, vagy eltanulja olyan mesteri módon alkalmazni, ahogy már belesimul a történetbe. Most még van benne pár lórúgás.
Nagyon sokat emel a mű élvezhetőségén a két szálon futtatott cselekmény. Külön játék az idő, ahogy az olvasó egyezteti a történteket az azonos helyszíneken. Közben több komolyan felépített, múlttal és egyéni célokkal rendelkező mellékszereplő is felbukkan, szépen kirajzolódnak a földalatti társadalmak egymásba fonódó intrikái, függőségei.  A karaktereknek megjelenik a jó és a rossz oldala is, főleg ezáltal válnak élővé, szerethetővé. Az agyatlan, mutáns szörnyeken kívül alig akad a regényben valóban visszataszító, egyoldalúan elítélendő szereplő.
A regény fő konfliktusa a könyv végére megoldódik – még ha erősen megkérdőjelezhető magyarázatokkal is –, ám az epilógus már szinte reklámszagú előjátékba megy át a következő történethez. Bizonyára egyszer majd azt is el fogom olvasni, hiszen néha kell ez a kis lazulás, amikor a sherlocki vaslogika helyett a Kalasnyikov puha ólomköpetei oldják meg a szög bonyolultságú bűntényt, de úgy sejtem, nem sűrűn fogok külön cikkekben megemlékezni a Metro 2033 univerzum további köteteiről. Egyetlen kivétel biztosan lesz: ha a BKV szponzorálásával elindul Glukhovsky világának Budapestre adaptálása, biztosan vitriolba mártott pennával figyelem majd a hazai disztópia alakulását.

Megjelenés: 48.szám
Rovat: Könyvespolc 

Újévi tervek – beszélgetés Nemes Istvánnal és Szendrei Tiborral

Karácsony előtt már mindenki az év végére készül, összegzi az elmúlt esztendőt, tervezi a következőt. Egyesek csak magukban, van, aki a családja körében, de szinte mindenkinek szüksége van arra, hogy a barátaival, munkatársaival is leüljön egy tervezgetős beszélgetésre. Valami ilyesmin vettem részt a minap Nemes István asztalánál, ahol régi barátja és munkatársa,Szendrei Tibor foglalt még helyet.

Felváltva kérdezgettem őket, elsőként természetesen a közelgő ünnepekkel kapcsolatosan.

Krystohans: – Legutóbb már írtam aKalóztáncról, előtte a Nordesben játszódó történetről az olvasóknak. Végül melyik lehet a karácsonyfa alatt?

Nemes István: – A Nordes – A Timberston-ház című antológia. November 24-én, hétfőn megjelent. Vaskos kötet, melynek jelentős részét Colin J. Fayard négy kisregényből álló ciklusa alkotja, de található benne írás tőlem is, a Nanna Dashwooddal közösen jegyzett kisregény, A sárkány hattyúdala. Meg azok, amikről beszéltünk a múltkor. Alapvetően az a kötet probléma nélkül megjelent.

K: – Mivel akadtak problémák?

N.I.: –   A Kalóztánccal. Az én hibámból nem jött ki idén. Előzőleg egy terjedelmes sci-fi regény befejezésén dolgoztam, és bár határidőre befejeztem, a csiszolgatás hosszabb időt vett igénybe a tervezettnél. Erről sajnos többet nem mondhatok, talán csak annyit, hogy akik eddig olvasták, azok szerint elég jó lett. Emiatt a Kalóztáncra is kevesebb idő jutott, ráadásul sikerült kb. egy hétre le is betegedtem, ami tovább rontott a helyzeten. Mivel év végéről van szó, így ezzel a kötettel kicsúsztam a határidőből, és már nem fért bele az idei kiadásba. Ettől függetlenül, a kötet már majdnem összeállt, kevés munka van hátra… de mivel most már nem kell kapkodni, leálltam vele, pihentetem, hogy majd egy kissé frissebben tudjam befejezni.

K: – Akkor neked már elkezdődött az év végi lazulás?

N.I.: – Azt éppen nem mondanám (nevet), habár szusszanásképpen most pár napig a “pet projectemre” összpontosítok. Kedvenc íróimtól, Robert Silverbergtől, Jack Vance-től, Alfred Bestertől, Philip José Farmertől magyarítok novellákat a Galaktikába, melyek vélhetően 2015 első felében látnak majd napvilágot. Jelenleg Jack Vance The Unspeakable McInch című novelláján dolgozom, mely a ma már klasszikusnak számítóMagnus Ridolph sorozat egy önálló darabja.

K: – Nekem nem ismerős a sorozat neve…

N.I.: – Eddig magyarul egyetlen Magnus Ridolph jelent meg a nyolcból, 1990-ben aGalaktikában, Háború a Kokod bolygón címmel. Mivel a történetek között nincs szoros összefüggés – mindegyikük másik bolygón játszódik, Ridolphnak, a detektív-per-filozófus ügynöknek más és más rejtélyt kell megoldania, nem szükséges hozzá előzetes ismeret.

K: – És mit jelent magyarul ez az Unspekable Mclnch cím?

N.I.: – Ha már rákérdeztél: még nem tudom, hogy mi lesz a magyar címe a Jack Vancenovellának. The Unspeakable McInch az lenne, hogy “A kimondhatatlan McInch”, de ez nem igazán jó cím. Jelenleg “Az ördöngös McInch”  a munkacím, de még átgondolom.

K: – Ti szinte már legendás párosnak számítotok a fantasy körökben. Most terveztek valami közös projektet?

Szendrei Tibor: – Hát, a legutóbbi, ugye a Kalóztánc borítója volt…

N.I.: – Tamás, átküldöm majd a cikkhez a képet, az is nagyon jó lett!

K: – Köszönöm! Tibi, láttam itt a folyosón kiragasztva a naptáradat. Idén is készülsz vele?

Sz.T.: – Természetesen. Ez már rendszeres, aki akarja, az idén is beszerezheti a 2015-ös évre. Igaz, gondolkozom egy újabb formátumon is. Ennek igazán prózai oka van. Az ára. A cég, akinek dolgozom, készített egy felmérést, és annak alapján látom úgy, hogy többeknek lenne aktuálisabb egy kisebb formátumú, olyan leporelló-szerűen kihajtogatható forma, amit sokkal kedvezőbb áron kínálhatok, mint a poszter méretű falinaptárat.

K: – Mégis, milyen felmérésről volt szó?

Sz.T.: – Az olvasói, illetve vásárlói igényeket nézték meg, és bizony látszik, hogy teljesen más a vidék és a város. A nagyobb városokban élők még hajlandóbbak fizetni a minőségi termékek költségéért, míg ez vidéken csökkenőben van. Ott az árérzékenység jellemzőbb. Ez azt jelenti, hogy inkább az olcsóbbat választják, ha szükségük van valamire.

K: – Márpedig a plakát és a naptár nem létszükséglet.

Sz.T.: – Nem bizony. Valahol kétezer forint körül húzódik egy lélektani határ, ez alatt szeretném tartani az árát a kisebb naptárnak. Persze aki a régebbi formátumot szeretné, annak lehet plakátnaptárja, vagy más posztere is, akár A0 méretig papírra, vagy festővászonra, igény szerint. Később ugyanígy lehet pólót is rendelni…

K: – De gondolom, nem szeretnél teljesen átállni erre az ipari termékgyártásra.

Sz.T.: – Szó sincs róla. Ezt is főként a párom intézi. Nekem annyi a munkám, hogy időm se lenne rá. Jelenleg egy régóta folyó, illusztrált ismeretterjesztő anyagot szeretnék mielőbb befejezni. Az teszi körülményessé a munkát, hogy folyamatosan meg kell felelni a változó igényeknek. A másik megoldás, hogy hamar el kell készülni, hogy ne legyen lehetőség újra változtatni.

K: – A piaci igények ilyen gyorsan változnak?

Sz.T.: – Inkább az anyagi lehetőségek lettek kevésbé kiszámíthatóak sokaknál. A terjesztés iskolákban történik, ahol az oktatóknak is meg kell felelni, és persze azoknak az eszközöknek, amiket használnak majd az oktatásban. A szülőkről nem is szólva.

K: – Akkor most a The Sword képregény nem folytatódik?

Sz.T.: –Sajnos, azzal eljutottunk egy olyan pontra, ahol azt kellett mondanom, hogy minden lelkesedésem dacára le kell állnom vele addig, amíg nincs rá pénz. Rengeteg munkám van benne, és pont egy olyan állapotban van a történet, ahonnan elkezdődnének a bonyodalmak. Viszont egyszerűen nincs miből kigazdálkodnom még ugyanennyi időt a további munkához.

K: – Akkor mik a jövő évi tervek? Teljesen lefoglalnak a szokásos kiadói megbízások?

Sz.T.: – Azért borítóképekre még lesz időm. Igaz, ma már rengeteg az olcsón megvásárolható, kész munka a neten, ám ha konkrét jelenetet kell megfesteni, akkor még mindig igény van az én munkámra. Szinte kizárólag digitális módszerrel dolgozok, de csaknem ugyanúgy, mint régebben. Persze előfordul, hogy az úgynevezett matte painting technikát használom a képek készítésénél, ami többnyire kevésbé időigényes, mint mindent megfesteni. A Nordes kötet borítójához felkérésre csak javasoltam néhány javítást. Nem azért, mert olyan komoly hibákat tartalmazott, hanem már tapasztalatból tudom, hogy egy digitális képen milyen színek és fények kellenek ahhoz, hogy nyomtatásban jól nézzen ki. Vigyázni kell a kontrasztokra, hogy ne folyjanak egybe a sötét részek, a színek sem mindig olyanok nyomtatásban, mint a monitoron…

N.I.: – Kaptunk is hideget, meleget, amikor kitettük a képet a fórumra! Volt, aki a betűtípust kritizálta, másoknak a tipográfia színe volt „óvodás”, pedig szakmailag meghozott döntések miatt alakult így.

K: – Pontosan tudom, miről beszéltek. Az Urbi-bulin Urbánszki Laci beszélt róla, mennyivel jobb lett az a borító, amit a Fegyver csörög kapott, mint az előző, ahol még a saját elképzelését erőltette. El kellett ismernie, hogy jobban járt, amikor hagyta, hogy te döntsd el a szakmai gyakorlatoddal, milyen legyen a következő regényének borítója.

Sz.T.: – Igen, nekem az a legjobb, ha megkapom a hozzávetőleges leírást és egy vázlatos elképzelést a végeredményről. Ezekből már el tudok készíteni néhány tervet, amik közül legtöbbször már ki lehet választani a megfelelőt. Habár előfordul, hogy ennyiből már a kész végeredményt küldöm a kiadónak, és általában meg is felel.

K: – Hát, van már pár száz borítófestmény a hátad mögött!

Sz.T.: – Olyan is megtörtént, hogy egy gyűjtő egy régebbi borítóképemről akart magának extra méretű plakátot. Megoldottuk neki, bár nem volt olcsó…

K: – Mi a tapasztalatod a netes képeladással? Van még piaca a papírképeknek?

Sz.T.: – Csak úgy, egy darab papírra kinyomott képet befényképezni, és feltenni valami webboltba nincs értelme. Keretezve, esetleg beüvegezve, késztermékként lehet rá némi kereslet, bár a postázás okozhat problémákat.

N.I.: – Évekkel korábban beszéltünk róla Tibivel, hogy a nálam, a szekrény tetején porosodó, régi képeit, amiket még kézzel, ecsettel festett, valami aukciós oldalon feldobhatnánk, a bevételt pedig felezhetnénk. Mindez azonban annyi plusz marketingmunkával járna, amire eddig még egyikünknek se volt ideje.

K: – És jövőre lesz?

N.I.: – Egyelőre nem gondolkozom ilyesmin. Mivel ezt a Jack Vance novellát órákon belül befejezem, valószínűleg még egy írást lefordítok pihenésképpen (egy viszonylag hosszabb terjedelmű Robert Silverberg kisregényt, ami nagy kedvencem), aztán visszatérek a regényíráshoz.

Idén mindenképpen pontot szeretnék tenni a négy (vagy már ötödik?) éve húzódó Prizmamunkacímű sci-fi regény végére. Jelenleg közel négy vastag kötetnyi anyagot adna ki a megírt mennyiség, de valószínűleg jelentős húzásnak fogom alávetni, hogy gyorsabb sodrású és pörgősebb legyen. Már az utolsó fejezet közepén járok, december végéig mindenképp befejezem, aztán következik pár hónapnyi csiszolgatás, közösen az írótársammal, Bera Károllyal, akinek az agyából kipattant ez a sztori. 2015-ös megjelenés valószínű, közelebbit még nem tudok.

Aztán van még egy majdnem kész projektem, Anthony G. Morris írótársammal közösen, a Vérrel írt sorsok, amely gyakorlatilag a Drén Fivérek folytatása, és megvilágítja mindazon történések hátterét, melyek A Káosz kincse, A Káosz Sárkányai és egyéb Skandar Graunregények hátterét alkották. Ezt a sztorit Morris már megírta; két, vastag kötetnyi anyag. Itt van nálam, csak nekem is át kell olvasnom, csiszolgatnom, hozzátennem a “John Caldwell stílust”, és kipótolni olyan részekkel, amiket a világ szempontjából még szükségesnek látok. Ez sem lesz csekély munka, de jóval kevesebb idő alatt megoldható, mintha egy hasonló terjedelmű sztorit most kezdenék írni. 2015-ös megjelenés várható.

A fentieken kívül is több “félkész” projektem van, mely már a befejezéséhez közeledik. Például ott a M.A.G.U.S. ikonikus hősének, Mogorva Cheinek a története. Az első kötet jelenleg olyan szinten áll, hogy 3-4 hetes munkával befejezhetem. A kérdés csak az, mikorra tudom beiktatni ezt a 3-4 hetet. Van egy évek óta késznek mondható kisregényem, az Engedjétek hozzám a kisdeadeket, melyet már többször is csaknem beletettem jelenlegi állapotában egy-egy sci-fi antológiába… de ez egy olyan történet, amiben több potenciált látok, és ha jut rá időm, szeretném mindenképp továbbírni egy epikus regénnyé. De van olyan regényem is, amelyet eredetileg a Prizmába írtam meg, egy önálló kaland, önálló fejezetként… de írótársam jelezte, hogy bár tetszett neki, ám ha egy ekkora terjedelmű anyag foglalkozna azzal az egy részlettel, akkor arányaiban félrevinné a regény fővonalát… viszont “megcsonkítani” kár lenne, úgyhogy inkább hagyjuk ki, és majd különálló regényként… Teljes mértékig egyetértettem; tehát van egy majdnem kész regényem. Némi korrekcióra szorul ugyan, ha külön jelenik meg, de az csak apró kézimunka. Ezzel csupán annyi a bibi, hogy ki kell várni vele a Prizma megjelenését… és majd utána. De 2015-ben talán ez is esélyes.

K: – Tehát főleg sci-fik megjelenése várható az év elején. Ezzel együtt esetleg néhány új Szendrei borító is?

N.I.: – A sci-fi borítók általában netről vásárolt képekből készülnek. Nagyon ritka, amikor egy konkrét jelenetet kell kidolgozni. Viszont a mai napig ragaszkodom hozzá, hogySkandar Graunt Tibi fesse. És ott a nagy projekt, A Káosz Erdeje…

K: – Csak nem?!

N.I.: – A hardcore Skandar Graun-rajongók ezt várják leginkább, (sűrűn bólogatok). Hétről-hétre kapom az érdeklődő, követelőző leveleket, és magam is úgy gondolom, hogy ideje folytatni a Káosz-ciklust. Eddig azért nem tettem, mert különböző családi okok miatt, főleg szüleim hosszas betegsége és halála miatt, egyszerűen nem éreztem magamban elég lelki erőt ahhoz, hogy ebbe belevágjak. 2015-ben feltétlen meg szeretném írni, valószínűleg márciusban elkezdem, és 2-3 hónap alatt befejezem. Tehát jó esetben június végén akár meg is jelenhet, de rosszabb esetben is ott a nyár a megírásra, és akkor ősszel kerül a boltokba. Minden azon múlik, becsúszik-e valami olyan felkérés, amivel egyelőre még nem számolok konkrétan, de amit esetleg sürgősen meg kell írnom. Őszintén szólva, van rá elég komoly esély… de A Káosz Erdejét semmiképp sem akarom tovább tologatni.

K: – Így végighallgatva már értem, miért nem fér bele a szekrény tetején porosodó festmények eladogatása. Hirtelen hallottam annyi címet, többkötetes regényt és fordításokat, hogy máshol ez egy kiadónak elég lenne egész évre…

N.I.: – Talán így, első olvasásra túl soknak tűnik ez a terv… de azért vagyok bizakodó, mivel ezek egy részén az elmúlt években már rengeteget dolgoztam, és az esetek többségében az igazán “munkaigényes” részen már túl vagyok, csak “az i-re kell feltenni a pontot”. Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy 2015-ben több megjelenésem lesz, mint az elmúlt 3-4 évben összesen… de egyelőre ezek csak tervek, nem szeretném elkiabálni… mint ahogy azt túlzott optimizmussal már többször is megtettem.

K: – Gondolom, az aktualitásokról úgyis olvashatunk majd a neten, akár itt, a Penna Magazinban is.

N.I.: – Biztosan. A saját oldalam is sokat fog fejlődni jövőre. Például úgy érzem, hasznos lenne, ha bemutatnám a fordításaimat is. A nagy kedvenceimnek igazi rajongójuk is vagyok, szerintem Magyarországon egyedülálló gyűjteményem van a műveikből, így lenne alapom egy igazi fan-oldal létrehozásához, akár Robert Silverbergnek, akár Jack Vancenek. Aztán ott van a régebbi terv, hogy a honlapomon kezdhetnénk el egy közös írást az olvasóimmal. Ezt is csak elkezdeni kellene, hiszen igény volna rá.

K: – Apropó, a szendreiart.com oldalon is láttam változásokat! A régen ígért szen-szenoldal, mint aloldal jelent meg végül…

Sz.T.: – Hát, igen, egy jó két éves várakozás után végül saját kézbe vettem a dolgot. Igaz, nem vagyok honlapkészítő, de beleástam magam annyira, hogy végül meg tudjam csinálni. Persze programozói segítséggel.

K: – Akkor ez most ebben a főoldal-aloldal felállásban marad?

Sz.T.: – Szentirmai Renátával én már lassan tíz éve dolgozom együtt. A közös oldalunk ez a szen-szen, ami ebben a felállásban egészen jól tükrözi a munkakapcsolatunkat is. Ami engem illet, ez így nekem teljesen megfelel. A közös munkáinknál az alkotói fázis eleje és a vége az én feladatom, a köztes részt ő meg olyanra készíti, ahogyan azt én minimum elvárom. Sokat fejlődött az elmúlt években, vannak önálló munkái is, ám ezen az oldalon csak a közösek jelennek meg. A János vitéz áll a legközelebb ahhoz, amivel folytatni szeretnénk. Ez a fantasy környezetbe feldolgozott mese az elmúlt évek alatt annyira benőtte magát az általános iskolás oktatásba, hogy ma már sok helyen kimondottan a mi kiadványunkat használják. Ez mindenképpen nagy siker, ezért szerintem van kereslet az ilyen gazdagon és igényesen illusztrált gyerekkönyvekre a továbbiakban is.

Visszatérve a kérdésedre, egyelőre tehát úgy tűnik, aloldalként funkcionál legjobban ez aszen-szen oldal.

K: – Tehát ez is szerepel a jövő évre tervezettek között?

Sz.T.: – Vagy még hosszabb távra. Renáta most a családi dolgait tervezgeti, így lehet, hogy pár hónap múlva nem a rajzolás lesz a legfontosabb gondja. Én meg hiába keresek már jó ideje munkatársakat, egyszerűen nincs olyan jelentkező, aki rendelkezik azzal a tudással, ami nekem kell, és emellett fel tudná venni azt a munkatempót, el tudná fogadni azokat az elvárásokat, ami ehhez a feladathoz szükséges.

K: – Akkor én csak sok szerencsét tudok kívánni a munkátokhoz, és magam is nagyon várom az eredményeit! Köszönöm a beszélgetést!

Megjelenés: 46.szám
Rovat: Interjúk