Debreczeni Dósa - Liliom és vér

Amikor először megláttam az Anjouk könyvsorozat Liliom és vér című részének videó trélerét, ahonnan Kecskés Csaba kapitány nézett vissza rám morc arccal, rögvest megfogalmazódott bennem a kívánság, hogy egy riport keretében többet is megtudjak a kisfilm létrejöttének körülményeiről:

– Kinek az ötlete volt, hogy videót forgassatok Bíró Szabolcs legújabb könyvéhez?

– Az ötlet Szabolcstól jött, mi meg lelkesen rábólintottunk, miért ne? A Csallóközi Anjou Károly Bandérium bár fiatal, de lelkes csapat, jó testvéreink, örömmel segítettük a – magunk szerény eszközeivel – a világra jövetelüket, azóta is nagy a barátság köztünk. Dunaszerdahelyen, a Vermes-villában töltöttünk egy tartalmas hétvégét, az eredmény meg a látható videó lett.

– Ti mit adtatok a történethez? Voltak saját jeleneteitek?

– Jellemzően mindent Szabolcs írt meg. Ez az ő története, és annak néhány fontosabb momentumát dolgozza fel a klip. A rendezést is ő vállalta. Ha az ember elolvasta a könyvet, utána megnézheti még egyszer, és helyére kerülnek a dolgok.

– Azóta kaptatok már újabb filmes felkérést? Debrecenben egészen híres történelmi könyvkiadó működik…

– Keresni még nem kerestek és mi sem terveztük, de ha felkeresnek, állunk elébe! Addig meg itt van a Pünkösd hétvége.

– Az tényleg itt van…

– Fellépünk Botkőn, ami ott van a Sárospataki vár mellett, majd Hollókőn. Ez a legsűrűbb hétvégénk áprilisban.

– További, irodalommal közös terveitek vannak még? Vagy ez tényleg csak egy ilyen egyszeri ötlet volt?

– A Könyvfesztiválon még fellépünk majd, április… várjál, megnézem… 25-én, a Millenáris parkban, hadi-hagyományőrző bemutató lesz, az Athenaeum Kiadó szervezésében, non-konform könyvtréler élőben.

– Láttam azóta néhány cikket, amiben viselettörténethez készült rólatok fotó. Ez is folytatása a Bíró Szabolccsal közös munkának?

– Teljesen. Magának a forgatásnak a része volt a fotózás is. Egyébként szerintem Szabolcs teljesen jól gondolja, hogy a témát, amit az irodalomban felvállal, ezzel az ismeretterjesztéssel karöltve tálalja. Már korábban elkezdte, és most jutott odáig, hogy felkérjen minket a fotókhoz, és mi nagy örömmel tettünk eleget a kérésének.

– Igen, emlékszem a mézsör készítéséről szóló cikksorozatra!

– No, igen. Azóta ez a vonal továbbfejlődött a viseletek, főként a hadi viseletek felé.

– Gondolom, lesz fegyveres része is.

– Részünkről annak aztán semmi akadálya! Bár, a láncos buzogány, vagy a glaive szakszerű alkalmazását, s főleg azok hatását bemutató fotók elég drasztikusak lennének.

– Tényleg, mostanában sokat hallani, hogy mindenféle középkori fegyverek használatát sporttevékenységgé emelik a hagyományőrzők. A hosszúkardvívásnak még valami nagyobb, nemzetközi tornája is lesz hamarosan a környéken. Ti foglalkoztok ezzel?

– Konkrétan nem. Legújabban a hosszúkardvívásnak alakult meg Magyarországon a sportszövetsége (ráadásul debreceni érintettséggel) sőt, ennek külföldön több válfaját is űzik, páncélban, avagy modern védőfelszerelésben. Az jó dolog, hogy ilyen sportok és versenyek vannak, viszont igazából az általunk felvállalt korszak is jóval megelőzi a klasszikus hosszúkardos időszakot, így nem igazán vagyunk érintettek a versenyekben. Mi már megmaradunk az Anjou-házi Carolus rex korszakának miliőjét, illetve helytörténeti vonatkozásainak, Debreczeni Dósa udvartartásának bemutatását célzó előadásainknál.

– És hogy látod; az elmúlt évtizedek alatt hogy alakult az érdeklődés a haditornász bemutatók iránt?

– Nem panaszkodom. Ennyi csapat még sosem volt az országban. Az utóbbi tíz évben divattá vált a hagyományőrzés. Rengetegen dolgozzák fel a különféle hadtörténeti korszakokat a legkülönbözőbb szinten és stílusban. Hála Istennek nekünk is van utánpótlásunk, évente egy-két főnél többet nem is vállaluk befogadni. Jelenleg két jelentkezőnk várja, hogy a Bandérium teljes jogú tagjává válhasson, sok helyen már hagyománynak számít a haditornász fellépésünk, és már harmadjára, hogy nyáron ott leszünk Nagyrábén, az Ifjúsági Napokon.

– Annak lesz valami történelmi vagy irodalmi vonatkozása?

– Nem, Tamás, ez a középkori ihletettségű program-rész a helyi önkormányzattal közös projektünk.

– Oké, csak tudod, én főleg könyvajánlókat szoktam írni, itt meg már volt szó fellépésekről, viselettörténetről, sportvívásról, filmforgatásról, könyvről azonban alig beszéltünk. Te mit ajánlanál?

– Hmm. Hát nem rég a kezembe akadt Gáspár András kibővített Ezüst félhold blues-a.

– Ó, a Tuan Kiadós? Az nekem is megvan! Téged megfog az ilyen alternatív történelmi fantasy?

– Ha egy jó koncepcióra épül, akkor miért ne? Azt sajnálom, hogy azóta se született folytatása.

– Úgy tudom, a hero fantasy dömpingje nyomta el ezt az újfajta kezdeményezést, amit akkoriban a Galaktika is támogatott. Nagy veszteség, hogy később se lettek követői.

– Az. Szégyen, hogy háromszáz forintért osztogatják a postán, miközben rengeteg kevésbé sikerült alkotást több ezer forintért tartanak a könyvesboltokban!

– Ez a történet nem túl szerencsés. Először még a debreceni Art Phoenix adta ki… de jó, akkor ez lesz a következő könyvajánlóm tárgya.

– Bár a könyvkiadás néha teljesen érthetetlen számomra egyszerű olvasóként, de a helyzet nem reménytelen, jönnek az Anjouk, legalább lesz mit olvasnom! 

– Köszönöm a beszélgetést!

– Szívesen, köszönöm a megkeresést!

Le a föld alá

Andrej Gyjakov

Tavaly októberben történt, hogy az Európa Könyvkiadó facebookos játékán nyertem egy könyvet. Több kiadvány közül végül Andrej Gyjakov: Vissza a sötétségbe című munkájára esett a választásom. A nyereményt annak rendje-módja szerint megkaptam, aztán sok más olvasmányom után végre a kezembe került.

Miközben olvasni kezdtem, kissé aggasztott a gondolat, mennyire lesz érthető számomra egy olyan történet, ami A fény felé című regény folytatása, és amúgy is egy egész kis külön világ, a Metro 2033 univerzum több tucat írásának egy darabja. Aztán persze elkapott a lendület, és két nap alatt befaltam az egészet. Közben utánanéztem a háttereknek, beszereztem, kikölcsönöztem a további köteteket, így Dimitry Glukhovsky alapművét, Tullio Avoledótól Az ég gyökereit és természetesen a fentebb említett előzmény-regényt. Nem mindegyiknek értem még a végére. Alapvetően kétféle Metro 2033 univerzumos regényt ismertem meg: a hosszasan filozofálgatósan hentelőset és az akciófilm-szerűen pörgős-hentelőset.

A világ ugyanis rendkívül egyszerű alapkoncepcióra épül: Az atomcsapást csak azok élik túl a Földön, akik az adott időben mélyen a föld alá bírtak rejtőzni. A többi túlélő mind valami mutáns szörnyeteggé korcsosult a sugárzástól, és ezzel egy újfajta, emberidegen létformát alakítottak ki a felszínen. Az oda visszamerészkedő emberekre ezért aztán tucatnyi veszedelem leselkedik minden sarkon, amiktől jobbára Kalasnyikovval lehet megszabadulni. Az éhező szörnyek is próbálnak lejutni a friss húshoz az alagutakba, így tucatnyi véres összecsapás színesíti az amúgy is ezernyi problémával küzdő földalatti társadalmak mindennapjait.

Igen, társadalmakról írok, minthogy több is van belőlük! A kiterjedt metróhálózatok különböző állomásain más és más berendezkedéssel próbálnak túlélni. Rabszolgatartó kommunisták, a tudomány nevében terrorizáló vegánok, alterpunk csutkák, rablógyilkos istentelenek… lassan már azt hihetnénk, van túlélő bőven. Aztán olvassuk, hogy milyen gyorsan ki lehet irtani akár egy egész csoportot ezek közül, és akkor finomodik a kép.
A Vissza a sötétségbe alapkonfliktusa egy hatalmas atomrobbanás, ami elpusztítja az emberek egy felszínre visszatelepült kolóniáját a Mosnij-szigeteken. Főhősünkké lesz a feladat, hogy kiderítse, ki volt az elkövető, bár még az indíték sincs meg. Főhősünk egy páncélozott elitkatona, egy úgynevezett sztalker, aki kész terminátor, csak kifordítva. A bonyodalmat az okozza, hogy van egy nevelt kamaszfia, aki komoly bajba keveredik a távollétében. És persze feltűnik egy nő is, Auróra…
Magáról a történetről nem szeretnék többet elárulni, inkább az élményről, amit a világ felfedezése okozott.
Az egyszerű felépítés már a legelejétől kialakította bennem az érzést, hogy leginkább olyan Metró 2033-at olvasni, mint egy számítógépes játékot végigjátszani. Nem véletlen, hogy oroszföldön a világra épített PC-s játék az egyik legnépszerűbb. A sivár egyhangúságot, amit az ilyen irodalmi próbálkozások rendre eredményeznek, mégis elfedi a regény utaztató jellege: az újabb és újabb helyszínek és életközösségek bemutatása feldobja az egyébként szinte folyamatos lövöldözést.  Természetesen túl kell tennünk magunkat az olyan lényegtelen problémákon, hogy miként volt lehetséges alig két évtized alatt ekkora mennyiségű életképes mutáció létrejönni és felszaporodni, mitől sebezhetetlen néhány karakter, miközben az ellenfelek egy határozott pofontól is leájulnak, hogyan képes több tízezer embert ellátni gombával az a pár alagút, miközben alig van hely, és más hasonló apróságokon, ami már egy alaposabb és tudományosabb világépítést követelnének meg. Aztán a történet sodró lendülete gördít át az olyan koncepcionális problémákon, amik bizony arról árulkodnak, hogy Gyjakov még bizony csak a második (azaz közben már a harmadik) regényén van túl, nem sok szakmai rutinnal. A spoilerezés bűnét kerülendő, csak általánosságokban említem meg az olyan hibákat, mint a szándékos elhallgatás, a kalapból előrángatott megoldások, vagy az egy bekezdésen belüli nézőpont-váltások. Minthogy valóban tehetséges szerzőről van szó, bizonyára idővel elmaradnak majd ezek az olvasásélményből kizökkentő malőrök, vagy eltanulja olyan mesteri módon alkalmazni, ahogy már belesimul a történetbe. Most még van benne pár lórúgás.
Nagyon sokat emel a mű élvezhetőségén a két szálon futtatott cselekmény. Külön játék az idő, ahogy az olvasó egyezteti a történteket az azonos helyszíneken. Közben több komolyan felépített, múlttal és egyéni célokkal rendelkező mellékszereplő is felbukkan, szépen kirajzolódnak a földalatti társadalmak egymásba fonódó intrikái, függőségei.  A karaktereknek megjelenik a jó és a rossz oldala is, főleg ezáltal válnak élővé, szerethetővé. Az agyatlan, mutáns szörnyeken kívül alig akad a regényben valóban visszataszító, egyoldalúan elítélendő szereplő.
A regény fő konfliktusa a könyv végére megoldódik – még ha erősen megkérdőjelezhető magyarázatokkal is –, ám az epilógus már szinte reklámszagú előjátékba megy át a következő történethez. Bizonyára egyszer majd azt is el fogom olvasni, hiszen néha kell ez a kis lazulás, amikor a sherlocki vaslogika helyett a Kalasnyikov puha ólomköpetei oldják meg a szög bonyolultságú bűntényt, de úgy sejtem, nem sűrűn fogok külön cikkekben megemlékezni a Metro 2033 univerzum további köteteiről. Egyetlen kivétel biztosan lesz: ha a BKV szponzorálásával elindul Glukhovsky világának Budapestre adaptálása, biztosan vitriolba mártott pennával figyelem majd a hazai disztópia alakulását.

Megjelenés: 48.szám
Rovat: Könyvespolc 

Újévi tervek – beszélgetés Nemes Istvánnal és Szendrei Tiborral

Karácsony előtt már mindenki az év végére készül, összegzi az elmúlt esztendőt, tervezi a következőt. Egyesek csak magukban, van, aki a családja körében, de szinte mindenkinek szüksége van arra, hogy a barátaival, munkatársaival is leüljön egy tervezgetős beszélgetésre. Valami ilyesmin vettem részt a minap Nemes István asztalánál, ahol régi barátja és munkatársa,Szendrei Tibor foglalt még helyet.

Felváltva kérdezgettem őket, elsőként természetesen a közelgő ünnepekkel kapcsolatosan.

Krystohans: – Legutóbb már írtam aKalóztáncról, előtte a Nordesben játszódó történetről az olvasóknak. Végül melyik lehet a karácsonyfa alatt?

Nemes István: – A Nordes – A Timberston-ház című antológia. November 24-én, hétfőn megjelent. Vaskos kötet, melynek jelentős részét Colin J. Fayard négy kisregényből álló ciklusa alkotja, de található benne írás tőlem is, a Nanna Dashwooddal közösen jegyzett kisregény, A sárkány hattyúdala. Meg azok, amikről beszéltünk a múltkor. Alapvetően az a kötet probléma nélkül megjelent.

K: – Mivel akadtak problémák?

N.I.: –   A Kalóztánccal. Az én hibámból nem jött ki idén. Előzőleg egy terjedelmes sci-fi regény befejezésén dolgoztam, és bár határidőre befejeztem, a csiszolgatás hosszabb időt vett igénybe a tervezettnél. Erről sajnos többet nem mondhatok, talán csak annyit, hogy akik eddig olvasták, azok szerint elég jó lett. Emiatt a Kalóztáncra is kevesebb idő jutott, ráadásul sikerült kb. egy hétre le is betegedtem, ami tovább rontott a helyzeten. Mivel év végéről van szó, így ezzel a kötettel kicsúsztam a határidőből, és már nem fért bele az idei kiadásba. Ettől függetlenül, a kötet már majdnem összeállt, kevés munka van hátra… de mivel most már nem kell kapkodni, leálltam vele, pihentetem, hogy majd egy kissé frissebben tudjam befejezni.

K: – Akkor neked már elkezdődött az év végi lazulás?

N.I.: – Azt éppen nem mondanám (nevet), habár szusszanásképpen most pár napig a “pet projectemre” összpontosítok. Kedvenc íróimtól, Robert Silverbergtől, Jack Vance-től, Alfred Bestertől, Philip José Farmertől magyarítok novellákat a Galaktikába, melyek vélhetően 2015 első felében látnak majd napvilágot. Jelenleg Jack Vance The Unspeakable McInch című novelláján dolgozom, mely a ma már klasszikusnak számítóMagnus Ridolph sorozat egy önálló darabja.

K: – Nekem nem ismerős a sorozat neve…

N.I.: – Eddig magyarul egyetlen Magnus Ridolph jelent meg a nyolcból, 1990-ben aGalaktikában, Háború a Kokod bolygón címmel. Mivel a történetek között nincs szoros összefüggés – mindegyikük másik bolygón játszódik, Ridolphnak, a detektív-per-filozófus ügynöknek más és más rejtélyt kell megoldania, nem szükséges hozzá előzetes ismeret.

K: – És mit jelent magyarul ez az Unspekable Mclnch cím?

N.I.: – Ha már rákérdeztél: még nem tudom, hogy mi lesz a magyar címe a Jack Vancenovellának. The Unspeakable McInch az lenne, hogy “A kimondhatatlan McInch”, de ez nem igazán jó cím. Jelenleg “Az ördöngös McInch”  a munkacím, de még átgondolom.

K: – Ti szinte már legendás párosnak számítotok a fantasy körökben. Most terveztek valami közös projektet?

Szendrei Tibor: – Hát, a legutóbbi, ugye a Kalóztánc borítója volt…

N.I.: – Tamás, átküldöm majd a cikkhez a képet, az is nagyon jó lett!

K: – Köszönöm! Tibi, láttam itt a folyosón kiragasztva a naptáradat. Idén is készülsz vele?

Sz.T.: – Természetesen. Ez már rendszeres, aki akarja, az idén is beszerezheti a 2015-ös évre. Igaz, gondolkozom egy újabb formátumon is. Ennek igazán prózai oka van. Az ára. A cég, akinek dolgozom, készített egy felmérést, és annak alapján látom úgy, hogy többeknek lenne aktuálisabb egy kisebb formátumú, olyan leporelló-szerűen kihajtogatható forma, amit sokkal kedvezőbb áron kínálhatok, mint a poszter méretű falinaptárat.

K: – Mégis, milyen felmérésről volt szó?

Sz.T.: – Az olvasói, illetve vásárlói igényeket nézték meg, és bizony látszik, hogy teljesen más a vidék és a város. A nagyobb városokban élők még hajlandóbbak fizetni a minőségi termékek költségéért, míg ez vidéken csökkenőben van. Ott az árérzékenység jellemzőbb. Ez azt jelenti, hogy inkább az olcsóbbat választják, ha szükségük van valamire.

K: – Márpedig a plakát és a naptár nem létszükséglet.

Sz.T.: – Nem bizony. Valahol kétezer forint körül húzódik egy lélektani határ, ez alatt szeretném tartani az árát a kisebb naptárnak. Persze aki a régebbi formátumot szeretné, annak lehet plakátnaptárja, vagy más posztere is, akár A0 méretig papírra, vagy festővászonra, igény szerint. Később ugyanígy lehet pólót is rendelni…

K: – De gondolom, nem szeretnél teljesen átállni erre az ipari termékgyártásra.

Sz.T.: – Szó sincs róla. Ezt is főként a párom intézi. Nekem annyi a munkám, hogy időm se lenne rá. Jelenleg egy régóta folyó, illusztrált ismeretterjesztő anyagot szeretnék mielőbb befejezni. Az teszi körülményessé a munkát, hogy folyamatosan meg kell felelni a változó igényeknek. A másik megoldás, hogy hamar el kell készülni, hogy ne legyen lehetőség újra változtatni.

K: – A piaci igények ilyen gyorsan változnak?

Sz.T.: – Inkább az anyagi lehetőségek lettek kevésbé kiszámíthatóak sokaknál. A terjesztés iskolákban történik, ahol az oktatóknak is meg kell felelni, és persze azoknak az eszközöknek, amiket használnak majd az oktatásban. A szülőkről nem is szólva.

K: – Akkor most a The Sword képregény nem folytatódik?

Sz.T.: –Sajnos, azzal eljutottunk egy olyan pontra, ahol azt kellett mondanom, hogy minden lelkesedésem dacára le kell állnom vele addig, amíg nincs rá pénz. Rengeteg munkám van benne, és pont egy olyan állapotban van a történet, ahonnan elkezdődnének a bonyodalmak. Viszont egyszerűen nincs miből kigazdálkodnom még ugyanennyi időt a további munkához.

K: – Akkor mik a jövő évi tervek? Teljesen lefoglalnak a szokásos kiadói megbízások?

Sz.T.: – Azért borítóképekre még lesz időm. Igaz, ma már rengeteg az olcsón megvásárolható, kész munka a neten, ám ha konkrét jelenetet kell megfesteni, akkor még mindig igény van az én munkámra. Szinte kizárólag digitális módszerrel dolgozok, de csaknem ugyanúgy, mint régebben. Persze előfordul, hogy az úgynevezett matte painting technikát használom a képek készítésénél, ami többnyire kevésbé időigényes, mint mindent megfesteni. A Nordes kötet borítójához felkérésre csak javasoltam néhány javítást. Nem azért, mert olyan komoly hibákat tartalmazott, hanem már tapasztalatból tudom, hogy egy digitális képen milyen színek és fények kellenek ahhoz, hogy nyomtatásban jól nézzen ki. Vigyázni kell a kontrasztokra, hogy ne folyjanak egybe a sötét részek, a színek sem mindig olyanok nyomtatásban, mint a monitoron…

N.I.: – Kaptunk is hideget, meleget, amikor kitettük a képet a fórumra! Volt, aki a betűtípust kritizálta, másoknak a tipográfia színe volt „óvodás”, pedig szakmailag meghozott döntések miatt alakult így.

K: – Pontosan tudom, miről beszéltek. Az Urbi-bulin Urbánszki Laci beszélt róla, mennyivel jobb lett az a borító, amit a Fegyver csörög kapott, mint az előző, ahol még a saját elképzelését erőltette. El kellett ismernie, hogy jobban járt, amikor hagyta, hogy te döntsd el a szakmai gyakorlatoddal, milyen legyen a következő regényének borítója.

Sz.T.: – Igen, nekem az a legjobb, ha megkapom a hozzávetőleges leírást és egy vázlatos elképzelést a végeredményről. Ezekből már el tudok készíteni néhány tervet, amik közül legtöbbször már ki lehet választani a megfelelőt. Habár előfordul, hogy ennyiből már a kész végeredményt küldöm a kiadónak, és általában meg is felel.

K: – Hát, van már pár száz borítófestmény a hátad mögött!

Sz.T.: – Olyan is megtörtént, hogy egy gyűjtő egy régebbi borítóképemről akart magának extra méretű plakátot. Megoldottuk neki, bár nem volt olcsó…

K: – Mi a tapasztalatod a netes képeladással? Van még piaca a papírképeknek?

Sz.T.: – Csak úgy, egy darab papírra kinyomott képet befényképezni, és feltenni valami webboltba nincs értelme. Keretezve, esetleg beüvegezve, késztermékként lehet rá némi kereslet, bár a postázás okozhat problémákat.

N.I.: – Évekkel korábban beszéltünk róla Tibivel, hogy a nálam, a szekrény tetején porosodó, régi képeit, amiket még kézzel, ecsettel festett, valami aukciós oldalon feldobhatnánk, a bevételt pedig felezhetnénk. Mindez azonban annyi plusz marketingmunkával járna, amire eddig még egyikünknek se volt ideje.

K: – És jövőre lesz?

N.I.: – Egyelőre nem gondolkozom ilyesmin. Mivel ezt a Jack Vance novellát órákon belül befejezem, valószínűleg még egy írást lefordítok pihenésképpen (egy viszonylag hosszabb terjedelmű Robert Silverberg kisregényt, ami nagy kedvencem), aztán visszatérek a regényíráshoz.

Idén mindenképpen pontot szeretnék tenni a négy (vagy már ötödik?) éve húzódó Prizmamunkacímű sci-fi regény végére. Jelenleg közel négy vastag kötetnyi anyagot adna ki a megírt mennyiség, de valószínűleg jelentős húzásnak fogom alávetni, hogy gyorsabb sodrású és pörgősebb legyen. Már az utolsó fejezet közepén járok, december végéig mindenképp befejezem, aztán következik pár hónapnyi csiszolgatás, közösen az írótársammal, Bera Károllyal, akinek az agyából kipattant ez a sztori. 2015-ös megjelenés valószínű, közelebbit még nem tudok.

Aztán van még egy majdnem kész projektem, Anthony G. Morris írótársammal közösen, a Vérrel írt sorsok, amely gyakorlatilag a Drén Fivérek folytatása, és megvilágítja mindazon történések hátterét, melyek A Káosz kincse, A Káosz Sárkányai és egyéb Skandar Graunregények hátterét alkották. Ezt a sztorit Morris már megírta; két, vastag kötetnyi anyag. Itt van nálam, csak nekem is át kell olvasnom, csiszolgatnom, hozzátennem a “John Caldwell stílust”, és kipótolni olyan részekkel, amiket a világ szempontjából még szükségesnek látok. Ez sem lesz csekély munka, de jóval kevesebb idő alatt megoldható, mintha egy hasonló terjedelmű sztorit most kezdenék írni. 2015-ös megjelenés várható.

A fentieken kívül is több “félkész” projektem van, mely már a befejezéséhez közeledik. Például ott a M.A.G.U.S. ikonikus hősének, Mogorva Cheinek a története. Az első kötet jelenleg olyan szinten áll, hogy 3-4 hetes munkával befejezhetem. A kérdés csak az, mikorra tudom beiktatni ezt a 3-4 hetet. Van egy évek óta késznek mondható kisregényem, az Engedjétek hozzám a kisdeadeket, melyet már többször is csaknem beletettem jelenlegi állapotában egy-egy sci-fi antológiába… de ez egy olyan történet, amiben több potenciált látok, és ha jut rá időm, szeretném mindenképp továbbírni egy epikus regénnyé. De van olyan regényem is, amelyet eredetileg a Prizmába írtam meg, egy önálló kaland, önálló fejezetként… de írótársam jelezte, hogy bár tetszett neki, ám ha egy ekkora terjedelmű anyag foglalkozna azzal az egy részlettel, akkor arányaiban félrevinné a regény fővonalát… viszont “megcsonkítani” kár lenne, úgyhogy inkább hagyjuk ki, és majd különálló regényként… Teljes mértékig egyetértettem; tehát van egy majdnem kész regényem. Némi korrekcióra szorul ugyan, ha külön jelenik meg, de az csak apró kézimunka. Ezzel csupán annyi a bibi, hogy ki kell várni vele a Prizma megjelenését… és majd utána. De 2015-ben talán ez is esélyes.

K: – Tehát főleg sci-fik megjelenése várható az év elején. Ezzel együtt esetleg néhány új Szendrei borító is?

N.I.: – A sci-fi borítók általában netről vásárolt képekből készülnek. Nagyon ritka, amikor egy konkrét jelenetet kell kidolgozni. Viszont a mai napig ragaszkodom hozzá, hogySkandar Graunt Tibi fesse. És ott a nagy projekt, A Káosz Erdeje…

K: – Csak nem?!

N.I.: – A hardcore Skandar Graun-rajongók ezt várják leginkább, (sűrűn bólogatok). Hétről-hétre kapom az érdeklődő, követelőző leveleket, és magam is úgy gondolom, hogy ideje folytatni a Káosz-ciklust. Eddig azért nem tettem, mert különböző családi okok miatt, főleg szüleim hosszas betegsége és halála miatt, egyszerűen nem éreztem magamban elég lelki erőt ahhoz, hogy ebbe belevágjak. 2015-ben feltétlen meg szeretném írni, valószínűleg márciusban elkezdem, és 2-3 hónap alatt befejezem. Tehát jó esetben június végén akár meg is jelenhet, de rosszabb esetben is ott a nyár a megírásra, és akkor ősszel kerül a boltokba. Minden azon múlik, becsúszik-e valami olyan felkérés, amivel egyelőre még nem számolok konkrétan, de amit esetleg sürgősen meg kell írnom. Őszintén szólva, van rá elég komoly esély… de A Káosz Erdejét semmiképp sem akarom tovább tologatni.

K: – Így végighallgatva már értem, miért nem fér bele a szekrény tetején porosodó festmények eladogatása. Hirtelen hallottam annyi címet, többkötetes regényt és fordításokat, hogy máshol ez egy kiadónak elég lenne egész évre…

N.I.: – Talán így, első olvasásra túl soknak tűnik ez a terv… de azért vagyok bizakodó, mivel ezek egy részén az elmúlt években már rengeteget dolgoztam, és az esetek többségében az igazán “munkaigényes” részen már túl vagyok, csak “az i-re kell feltenni a pontot”. Jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy 2015-ben több megjelenésem lesz, mint az elmúlt 3-4 évben összesen… de egyelőre ezek csak tervek, nem szeretném elkiabálni… mint ahogy azt túlzott optimizmussal már többször is megtettem.

K: – Gondolom, az aktualitásokról úgyis olvashatunk majd a neten, akár itt, a Penna Magazinban is.

N.I.: – Biztosan. A saját oldalam is sokat fog fejlődni jövőre. Például úgy érzem, hasznos lenne, ha bemutatnám a fordításaimat is. A nagy kedvenceimnek igazi rajongójuk is vagyok, szerintem Magyarországon egyedülálló gyűjteményem van a műveikből, így lenne alapom egy igazi fan-oldal létrehozásához, akár Robert Silverbergnek, akár Jack Vancenek. Aztán ott van a régebbi terv, hogy a honlapomon kezdhetnénk el egy közös írást az olvasóimmal. Ezt is csak elkezdeni kellene, hiszen igény volna rá.

K: – Apropó, a szendreiart.com oldalon is láttam változásokat! A régen ígért szen-szenoldal, mint aloldal jelent meg végül…

Sz.T.: – Hát, igen, egy jó két éves várakozás után végül saját kézbe vettem a dolgot. Igaz, nem vagyok honlapkészítő, de beleástam magam annyira, hogy végül meg tudjam csinálni. Persze programozói segítséggel.

K: – Akkor ez most ebben a főoldal-aloldal felállásban marad?

Sz.T.: – Szentirmai Renátával én már lassan tíz éve dolgozom együtt. A közös oldalunk ez a szen-szen, ami ebben a felállásban egészen jól tükrözi a munkakapcsolatunkat is. Ami engem illet, ez így nekem teljesen megfelel. A közös munkáinknál az alkotói fázis eleje és a vége az én feladatom, a köztes részt ő meg olyanra készíti, ahogyan azt én minimum elvárom. Sokat fejlődött az elmúlt években, vannak önálló munkái is, ám ezen az oldalon csak a közösek jelennek meg. A János vitéz áll a legközelebb ahhoz, amivel folytatni szeretnénk. Ez a fantasy környezetbe feldolgozott mese az elmúlt évek alatt annyira benőtte magát az általános iskolás oktatásba, hogy ma már sok helyen kimondottan a mi kiadványunkat használják. Ez mindenképpen nagy siker, ezért szerintem van kereslet az ilyen gazdagon és igényesen illusztrált gyerekkönyvekre a továbbiakban is.

Visszatérve a kérdésedre, egyelőre tehát úgy tűnik, aloldalként funkcionál legjobban ez aszen-szen oldal.

K: – Tehát ez is szerepel a jövő évre tervezettek között?

Sz.T.: – Vagy még hosszabb távra. Renáta most a családi dolgait tervezgeti, így lehet, hogy pár hónap múlva nem a rajzolás lesz a legfontosabb gondja. Én meg hiába keresek már jó ideje munkatársakat, egyszerűen nincs olyan jelentkező, aki rendelkezik azzal a tudással, ami nekem kell, és emellett fel tudná venni azt a munkatempót, el tudná fogadni azokat az elvárásokat, ami ehhez a feladathoz szükséges.

K: – Akkor én csak sok szerencsét tudok kívánni a munkátokhoz, és magam is nagyon várom az eredményeit! Köszönöm a beszélgetést!

Megjelenés: 46.szám
Rovat: Interjúk 

Kalóztánc

Ahogy azt az előző havi cikkemben ígértem, a Káosz világának áttekintése után végre rátérek a következő ide tervezett kötet, a Kalóztánc bemutatására.

Az antológia címadó kötetének feladata lesz ugyanis lezárni azt az előkép-ciklust, ami a félork harcos-pap hős, Skandar Graun fiatalkorát dolgozza fel, rávilágít miként érlelődött felnőtt személyiséggé egy alapvetően lusta, bár jó képességekkel megáldott, árva korcs.
Amint a mellékelt ábra mutatja, a történet már rendelkezik néhány illusztrációval. A borítóképet Szendrei Tibor készíti, ám még meg sem száradt a virtuális vásznon a digitális festék, ezért most a címadó regényhez készült belső grafikát küldhettem, amit Nagy Gergely alkotott.

Az antológiában – a Cherubion Kiadó régi szokásához híven – a címadó regényt több, hosszabb-rövidebb írás követi, amiknek a pontos sorrendjét ugyan nem sikerült kiderítenem, de nagyjából az alábbiakra lehet számítani:

- John Caldwell: Kalóztánc

- Craig McCormack: A kraken kincse

- Anthony G. Morris: Zhília jussa

- Dougal Glendower: A fekete kalpag

- Krysta Hans: Koboldok kincse

- Kenneth Dashwood: A tenger vándora

- Tim Morgan: Akár a föld alól is

- Norbert Winney: Az öröklét ára

Már a címekből lejön, hogy a kötet meglehetősen nedves lesz, szárazföldet gyakorta csak a látóhatár szélén lát, és a gyenge gyomrúaknak külön kockázatot jelent majd a John Caldwell féle humor mellett a tengeribetegség is. A kötet címéhez hűen minden írásban feltűnnek a tenger vámszedői, megfelelő mennyiségű vadromantikával fűszerezve a történeteket.
Hanem a fő műre visszakanyarodva: végre itt is megjelenik a hajósélet, Skandar Graun beteljesíti egykori ork nevelője, Kerangor akaratát, és tengerészinasnak áll.

Nem mintha lenne túl sok választása. A Matróztánc végén ugyanis nyakig a slamasztikában hagytuk magára hősünket, így a világ legbizonytalanabb helyévé válik számára Rentzal, a világtérképeken még feltüntetésre sem méltó kikötőváros. Vagy mégsem?

Skandar Graunnak nem csak az új hivatásával kell megbirkóznia, hanem rögvest nyakába szakad egy rakás egyéb probléma is – és ezek között csak a legkisebb, hogy nem igazán tud úszni sem. Viszont, ha nem akarja, hogy matrózkodása rövid és dicstelen véget érjen, el kell kerülnie, hogy a tengerbe hajítsák. Nos, hogy miként éri ezt el, arról szól a regény. Eközben kissé keresztbe tesz ugyan hőn csodált és utált nevelőapjának, kioszt néhány fülest a haveroknak, párat ki is nyír közülük, habár az egyéb csetepatékban is hullanak körülötte, mint a legyek. Ám közben folyamatosan tapasztal, fejlődik és a történet végén immár férfivá érve hagyja cserben a bajtársait…

Viszont a spoilerezés elkerülése végett inkább az egyéb okokról szólok, ami miatt még érdemes lesz elolvasni ezt a lezáró regényt:

A korábbi táncos történetekben (Lélektánc, Orktánc, Haláltánc, Matróztánc) csak egy gyerek szemén át láthattunk rá a kontinens északi felét behálózó szervezetekre, politikára és történésekre. Nagyon kis mértékben bepillantást nyerhettünk vallási kultuszokba és az orkok szervezkedésébe, amit főleg egy saját, önálló királyság megalapításáért folytatnak. Mindezekre is egy új szemszögből tekinthetünk a gyermeki naivitásából kinövő, mozgalmasabb, szélesebb látókörű társaságba került Skandar Graunnal. Megsejthetjük, milyen erők állnak ork nevelőapja mögött (bár, aki olvasta az Orkháború I.-II. köteteit, az jóval többet tud majd), miféle érdekszövetség működteti az itteni kalózokat, és mindez hogyan épül a Viharok Tengerének kontinensek között zajló kereskedelmébe. Az egymástól homlokegyenest különböző nyelvek és kultúrák tarka kavalkádja nyílik meg előttünk, amire a félorkkal együtt csodálkozhatunk rá. Azt is láthatjuk viszont, hogy a kaotikus sokszínűséget, a fajok és vallások egymásmellettiségét mégis egybe forrasztja valamiféle rend, Worluk világa élő és élhető, hiteles egészet alkot.

A Kalóztánc tehát teljesíti azt a célt, ami a küldetése volt; felépíti azt a világot, ami teret ad a káosz és a rend isteneinek, az azokat képviselő erők csatározásainak, és felneveli benne azt a hőst, aki a következő – már megírt – kalandjai során világokon és létsíkokon át küzdve jut el egészen A Káosz Erdeje című regény eseményeihez, ami az idősebb Skandar Graun évek óta készülő, újabb története… és amit remélem, hamarosan szintén ismertethetek majd az olvasókkal!

Megjelenés: 45.szám
Rovat: Könyvespolc 

A káosz keringői

Skandar Graun

Az elmúlt hetekben csupa régebben megjelent fantasy regényt olvastam újra. Próbáltam egységes képet összeállítani a magyar fantasy első nagy alakjának, Skandar Graunnak az életéről. Nem csak, mert az írójának, John Caldwellnek a honlapját tákolom éppen, hanem mert hamarosan megjelenik majd a hős félork harcos pap ifjúságát feldolgozó regényciklus záró darabja, a Kalóztánc is. Arról a könyvről külön beszámolóval jelentkezem majd, de addig is nézzük át, mit kell tudni erről az egész Káoszmizériáról:

Történt még anno, 1990-ben, hogy megjelent egy magyar fantasy regény a Zrínyi Nyomda Unikornis sorozatában, A Káosz Szava címmel. Utána nem sokkal, 1991-ben, a Bauer Kft. kiadásában A Káosz Szíve című regény látott napvilágot, majd 1992-ben pedig A Káosz Éve. Ez már a Cherubion Könyvkiadó gondozásában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az előző két év után pont ez volt az, ahol tetőzött a rendszerváltással beköszönő könyvpiaci káosz.

Viszont az előző két kötettel együtt eme trilógia megalapította a nyugaton ekkor már divatos herofantasy magyar vonalát, aminek a nyomán elkezdődött egy hosszas alkotói fázis, melynek az egyik jellemzője volt a rendre megjelenő újabb és újabb Káosz regény, benne a főhőssel, Skandar Graunnal. A félfülű félork nem túl okos, ám annál vérszomjasabb megoldásaival rendszerint kivágja magát szorult helyzeteiből, avagy úgy kavarodnak körülötte az események, hogy a látszólag halálos csapdákból akár isteni segítséggel, akár mócsinggá verve, de élve megmenekül.

Minthogy már több mint egy évtizede megjelent regényekről és kisregényekről van szó, fölöslegesnek találom itt és most részletezni a történeteket. Aki ismeri, az joggal teszi, aki pedig még elég fiatal hozzá, avagy eddig elkerülte az érdeklődését, annak akár a könyvtár, akár a sokadik kiadás a boltokban rendelkezésére áll, hogy bepótolja ezeket a laza, olvasmányos, helyenként humorral is bőven fűzerezett lektűröket:

A Káosz káosza
A Káosz elszabadul
Fényhozó
A Káosz kincse
A Káosz Sárkányai
Káosz Dréniában
Vérkáosz

Mindezek nagyjából a 2000-es évig követik a felnőtt Skandar Graun kalandjait, ám ekkor egy nagyobb szünet állt be. Egyrészt kissé kifulladt a történet, de ezen ugye egy vérbeli lektűríró könnyen segíteni tudott volna. Viszont ekkor már gőzerővel folytak a Káosz szerepjáték és a World of Chaos számítógépes játék megjelentetésének munkái. Ezek mellett már képtelenség volt újabb kalandok megírására is időt szorítani. Az asztali szerepjáték könyve megjelent ugyan 2001-ben, ám a fő attrakció, a PC-s játék terve bedőlt. Ez a kudarc aztán sok minden mást is rántott magával, így a következő években Skandar Graun a kopasz kobakját vakargatva, részeg tivornyázásban fetrengett egy sötét disznóólban, ork szajhákat abajgatva. Egészen 2005-ig, amikor végül elkapta valami szentimentális hangulat, és a régi, gyermekkori emlékei kezdtek előjönni. Elsőként a Lélektánc jelent meg, majd szépen sorban az Orktánc, Haláltánc, Matróztánc. Az eredetileg négy történetre tervezett gyerekkor-bemutatás aztán a negyedik kötetben sem futott ki a legelső megjelent kiadvány, A Káosz Szava kezdetéig.

Az igazat megvallva a négy kisebb-nagyobb regény valójában egyetlen nagyobb volumenű eseményt kísér végig: a kölyök Skandar Graun fejlődését. Akik a korábbi történetek fordulatos, pofonoktól csattogó lendületét szokták meg, ezekben a táncos elbeszélésekben jóval visszafogottabb történetvezetéssel találkoznak. Sok az érzelmeket, gondolatokat feltáró párbeszéd, lassabban bontakoznak ki az események. Mivel szigorúan a főhős szemén keresztül látjuk a történéseket, kimaradunk az olyan apróságokból, mint a helyi ork közösségek nagy területszerző háborúja, vagy az annak elvesztése utáni megtorló hadműveletek csatái. A háttérben folyó hatalmi csatározásokból csak a kölyök naiv tudatán keresztül szűrt információkat kapjuk, így az olvasó dolga kikövetkeztetni az igazságot, a többi szereplő mozgatórugóit. A lényegi mondanivaló végig az ezekből a főhősünkre konkrétan – és gyakorta bizony fájdalmasan – lecsapó következmények személyiségfejlesztő hatása. Így válnak a táncos történetek egyetlen elmeséléssé, ami aztán annyira hosszúra sikeredett, hogy végül nem is fért bele a tervezett négy írásba.

Igaz, mindegyik epizódot valami nagyobb életesemény zárja le, hiszen előbb az ember nevelőjétől, majd az ork pótapjától vesz búcsút – bár fölöttébb eltérő stílusban ­–, utána pedig a saját kezébe veszi a sorsát (ami persze sikamlós, elektromos angolnaként csúszkál kifelé az ujjai közül), mégis, a Matróztánc végén joggal érezheti azt az olvasó, hogy ez a történet bizony még egyáltalán nincs lezárva. Az előző három írástól eltérően itt még igazi befejezés sincs: félorkunk ott áll egy hatalmas slamasztikában, nincstelenül. Sem a városi élet alapjaival, sem a pénz fogalmával nincs még tisztában, viszont már három szervezet is szívesen látná hullaként, miközben szökött gyilkosként üldözik…

Tehát van lehetősége begyűjteni a felnőtté váláshoz szükséges tapasztalatokat. Mivel azonban a félork további sorsát már ismerjük a bő két évtizeddel korábban megjelent regényből, nem az életéért aggódhatunk.

Hanem akkor miért lesz érdemes mégis elolvasni a pluszegyes történetet, a Kalóztáncot? Remélem, erre a jövő hónapban megjelenő Penna Magazinban már tudok válaszolni!

Megjelenés: 44.szám
Rovat: Könyvespolc 

Terry Pratchett: Az ötödik elefánt – Kiss Tamás jegyzete

Van egy erő, ami nem hiányozhat egyetlen igazán nagyszerű könyvből sem. Ennek az erőnek ott kell munkálkodnia a sorok között, és sohasem szabad konkrét szavakká formálódnia, nehogy megtörje a varázst. Ennek a sorok között hordozott tartalomnak kell megtöltenie többlettel a sztorit, ennek kell a múló évek során klasszikussá érlelnie a művet.

Nehéz nevén nevezni ezt az illékony titkot, sokan talán úgy öntötték az írásaikba, hogy nem is tudták, mikor és miként adagolták hozzá ezt a varázslatos komponenst. Van benne öntudat, de nem rendelkezik saját tudatossággal. Bölcsnek is mondhatnánk, ám akkor olyan bölcsesség ez, mint a gyermeké. Nevezhetjük tanításnak, olyan általánosan szólónak, mint a déli harangszó.

Mégis, ha ez hibádzik a műből, olyan velőtlenné válik a történet, mintha műanyagból fröccsöntötték volna.

Engem megbetegít, ha egy ilyen kerül a szervezetembe a szememen keresztül, így ahogy csak lehet, kerülöm. Ennek okán elég hamar lekerülnek a listámról azok a szerzők, akik ilyen plasztik-művekkel veszélyeztetnek. Sajnos sokan esnek bele a nagyüzemi gyártás hibájába az igazán tehetségesek közül is. Az egyik nagyszerű kivétel ez alól Terry Pratchett. Nem véletlen hát, hogy egy hosszabb cikksorozatom első áldozatául épp az ő egyik újonnan magyarított regényét választottam.

Boncolni fogok. Ízekre kívánom szedni azt a szerkentyűt, ami egy-egy könyvet működtet. Ki akarom emelni azt a pár létfontosságú szervet, amik mesteri összhangzata klasszikus színezetet ad az általuk meghajtott történetnek.

Terry Pratchettnek története van. Idősebb korában kezdett neki úgy igazán írni, jó tíz évvel az első regénye után talált rá arra az esszenciára, ami a mai napig évi egy- két regényben csapódik ki. Az irodalom lovaggá tette, csillaggá az angol hírességek egén, és istenné az orángutánok között…

A könyvei magyar fordításainak története van. A Cherubion Kiadó kezdte megjelentetni az első Korongvilág regényeit, sajátságos fantasy világának groteszkjeit, majd néhány fordítóváltás után jellegzetes nevű karaktereinek kiforrott megfelelői és stílusának illő színvonalú interpretálása is hagyománnyá érett.

A Korongvilágnak története van. Már az eredetmítoszától kezdődően csupa nagybetűvel üvölti magáról: ENGEM NEM KELL KOMOLYAN VENNI! Aki mégis megteszi, magára vessen. Az itt játszódó történetek csak annyira komolyak, mint a Cuki nevű lován járó Halál. Csupán annyira merít a valóságból, mint egy tévéhíradó. (Talán nem véletlenül filmesítette meg már több regényét a BBC.)

Az ötödik elefántnak története van. Rövid, véres, halállal végződő. Ráadásul nem is hisznek benne túl sokan. Még hogy egy gigantikus elefánt pottyant a világ kezdete után nem sokkal a Korongvilágra, és úgy szétplaccsant, hogy egy egész birodalom épülhetett a maradványain?! Ugyan már, ez nevetséges! Hogy akkor miért lehet faggyút és zsiradékot bányászni a birodalom tárnáiban? Biztosan van rá tudományos magyarázat.

Aki pedig bármilyen párhuzamot vél felfedezni a szigetkirályság és az Európai Unió társadalmi-gazdasági ellentétei, és Ankh-Morpork versus Überwald esetében, az kérem egy tenorista-gyanús-egyén. A földalatti szervezetek pedig csakis azért lesznek lényegi befolyással az egész politikai helyzetre, mert a bányák egyszerűen a föld alatt vannak, és kész. Semmi átvitt kétértelműséget nem kell belemagyarázni a sorok közé! Ez csak egy lektűr, egy fantasy, nem a klasszikus irodalom egy újabb gyöngyszeme!

Nem is értem, hogyan kaphatott ez az ember lovagi címet a királynőtől!

Az eddigi legterjedelmesebb Korongvilág-regény – eltekintve a műfajától – klasszikus felépítettséget mutat. A világ pársoros bemutatásán túllépve olyan szituációkban lépteti színre az alapkaraktereket, amikben megkapják azokat a motivációs rugókat, amik aztán végiglökdösik őket a történet végkifejletéig. A felvázolt alapkonfliktust – mert az, hogy Vinkó Szilárdnak diplomáciai küldetésbe kell mennie Überwaldba, eleve egy konfliktushelyzet -, további szálak követik:

Adott egy titokzatos gyilkosság, aminek áldozata a helyi óvszergyártó kisiparos, ellopnak egy szinte értéktelen másolatot a törpe múzeumból, eltűnik egy városőr, aki nő és nem mellékesen farkasember. Mindezekkel megpakolva indul a bonyodalom, kinevezéssel, utazással, majd a mellékszálak lassan összefutnak. Közben sok információ kiderül, hőseink kisebb-nagyobb engedményekre kényszerülnek, majd lassan rájönnek, mekkora slamasztikába kerültek valójában. A veszély fokozódásával egyre súlyosabb bűntények, további hullák kerülnek elő, de egészen a történet legvégéig az olvasó is csak sejtheti, kik a rosszfiúk – a főkolomposok csak a legvégén fedik fel magukat. A titkos szövetségesek is lassan tűnnek elő a háttérből, így a feszültség végig ott vibrál a történetben a megválaszolatlan kérdések mentén.

Mindezek mellett a könyv végig jellegzetesen pratchetti: nincsenek fejezetek, viszont a bekezdések sűrűn kiegészülnek odaillő lábjegyzetekkel. Az elbukó hősök rendszeresen kapnak még egy bekezdésnyi történetet, hogy egy csupa nagybetűkkel társalgó ismerősükkel megbeszélhessék a továbbiakat.

A karakterek terén szintén keverednek a klasszikus elemek Terry Pratchett védjegyezhető sajátságaival. A mély, keserédes humor végig átjárja a történetet, a jellemkomikum egész eszköztárát felvonultatva.

Megjelenik a tragikus sorsú hős, akinek egy igen nehezen kivitelezhető módon kell a szívünkbe kúsznia, hogy aztán fájjon, ahogy a hősi halál elragadja tőlünk. Még akkor is, ha a legveszedelmesebb fenevad az egész történetben.

A comic relief kissé komor ruhában lép színre. A nagypolitika hatalmi harcainak párhuzamában a kisemberek hatalmi rugdosódásait, az alkalmatlanságuk szülte félelmeik mélypszichózisát tárja elénk a történet olyan élethűen torzító tükörben, amin már szinte nem is tud kacagni az olvasó. Néha az lehet az érzésünk, Pratchett városőrei teljesen normálisak, és az élet passzít hozzá torz, groteszk példákat…

Mindemellett egy társadalmi karaktertípus tökélyre fejlődik a regény lapjain. Az angol társadalom egy megkövült képe, a lakáj, avagy komornyik a maga értékeivel, önérzetével és meghasonlottságának tagadásával egy betegesen örökéletű zombi. Avagy zombik. Igorok. Ikon született egy klasszikus mellékszereplőből.

Egy másik párhuzam, a farkasok farkastörvények irányította törzsi közössége, ami egyfajta írói véleményt is megtestesít az igazi értékek mellett voksolva. A befogadó- és elfogadókészség, az erős, egyértelmű vezető képe mellett egy torz másolatként tűnik fel Überwald tekintélyelvű, dekadens világa, ahol vámpírok és farkasemberek a vezetők.  A farkas törzsek ellenpontozása a rasszista farkasember klánnal klasszikus dramaturgiát épít fel:

A kettő konfliktusának felvezetése, a tetőponton kibontakozó harc, tragédia, és végül a feloldás – az etikai és társadalmi győzelem egy beépülő epizód csupán az egész történeten átívelő nagypolitikai játszmában, ahol a hőseinknek meg kell küzdeniük a kultursokkal, alvilági ármánykodásokkal, háborús fenyegetéssel, meg az olyan maradi szokásokkal, mint hogy trollok nem léphetnek be a városba.

Pratchett ismét két lábbal rugdossa fenéken a begyöpösödött hagyományokat, egyaránt ostorozza a maradiságot és a fejlődés árnyoldalait, folyamatosan csöpögtetve az arany középszer áldását az olyan nagyszerű karakterein keresztül, mint Vinkó úr, Karott kapitány, és lady Sybil. Jó szemmel és jó érzékkel emelteti ki velük a két szemben álló oldal értékeit, a közös érdekek vékonyka szálait, amiket a lelkiismeretes döntések és az egymásnak tett szívességek sodornak végül a szövetség kötelékévé. Ebbe kapaszkodva sikerülhet csak túlélniük a végső összecsapást, ahol az ármánykodók a saját tekintélyelvű hatalmukból táplálkozva akarják önös érdekeiket érvényesíteni. Természetesen rombolva, pusztítva, gyilkolva törpét, embert, farkast.

Bár több könyvet is olvastam mostanában a Korongvilágon játszódó fordítások közül, ezt éreztem a legmélyebbnek. Terry Pratchett kiválóan ért hozzá, hogy mintegy kisugározzon a szereplői mögül, érezzük a személyiségét, megtudjuk a saját véleményét, miközben sosem töri meg a mesét konkrét kiszólásokkal. Olyan mesterségbeli tudás ez, amihez bizonyára elengedhetetlen kellék a fehér szakáll és a nagykarimájú kalap. Az ötödik elefántban viszont valami fontosat akar mondani nekünk. Meg se próbálom megfogalmazni, hogy mit. A regény elolvasása után mindenkinek éreznie kell az üzenetét.

Megjelenés: 30.szám
Rovat: Egyéb 

A Timberston Ház

Nemes István a kilencvenes évek elején alapította meg néhány társával az ország első, kizárólag fantasy és sci-fi kiadóját, a Cherubion Könyvkiadót. John Caldwell, Jeffrey Stone és még tucatnyi álnév alatt több száz művet írt. Elmondhatjuk, hogy a fantasy műfaj meghonosítója, aki az általa lefektetett alapokon tucatnyi tehetség gondozását vállalta fel. A ma aktív fantasy írók nagy részének köze volt, vagy van a Cherubion Könyvkiadóhoz. Az egyre körülményesebb kiadóvezetés gondjait végül 2006-ban másnak engedte át, ám ekkorra már örökké maradandót alkotott a magyar irodalomtörténetben.
A folyamatosan aktív íróval természetesen most is csak munka közben, a számítógépe mellett, egy számomra kiszakított órácskára tudtam beszélgetni:

Krystohans: Amióta a Cherubion új logó alatt jelenik meg, hogy érzed: szabadabb író lettél, vagy több lett a kötöttséged?

Nemes István: Az, hogy nem kell egy cég ügyes-bajos dolgaival foglalkoznom, mindenképp könnyebbség, és több időt fordíthatnék az írásra. Sajnos, a szüleim betegsége és halála alaposan rányomta a bélyegét az elmúlt évekre, ez érződött is az írói produktumomon. Most kezdek felocsúdni a sokkból, és visszatérni erre a szabadabb alkotói pályára.

K: Részvétem! Azért az bizonyára sokakat tölt el örömmel, hogy már a felocsúdás állapotában tudod magad. Megírtad már azt a bizonyos Életed Fő Művét, vagy még úgy érzed, benned van?

N. I.: Remélem, még nem írtam meg… mert az azt jelenti, hogy a legjobbam még ezután következik. Azt hiszem, van még bennem pár mű, és köztük lesz a Fő is. Van tippem, mi lesz az – már elég régen járatom a fejemben –, de egyelőre megtartom magamnak.

K: Azért volt már valamelyik könyvednél, hogy úgy érezted, ez a csúcs?

N. I.: Inkább úgy fogalmaznék, több könyvemnél is éreztem azt, hogy jobban szeretem, jobban sikerült, mint a többi, de egyiket sem nevezném meg főművemnek.

K: Melyik a kedvenc zsánered?

N. I.: Továbbra is a fantasy. Néha a sci-fi.

K: Mit szólsz a mostanában felkapott történelmi kalandregény zsánerhez? Volt már, hogy ebben alkottál?

N. I.: Írtam valamikor régen pár „történelmi kalandregényt”, de azok inkább a romantikus kategóriába esnek. Illetve, talán ide tartozhatnak a keresztes háborúk idejére helyezett terminátoros történetek, de ez utóbbiaknál én csak írtam a sztorit, a fordulatokat, a történelmi hátteret Kornya Zsolt dolgozta ki. Már akkor kiderült, hogy nem túl alaposak a történelmi ismereteim, és még amiknek utánanéztem, ott is sikerült a kevésbé autentikus forrásokból merítenem. Van önkritikám, úgyhogy inkább nem erőltetem. Egyelőre.

K: Számodra a történelmi stílust a sci-fivel vagy a fantasyvel érdekesebb ötvözni?

N. I.: Mindkettőből ki lehet hozni jó dolgokat. Hozzám a fantasys ötvözés állna közelebb, bár ahogy a fenti példa mutatja, korábban az időutazós/gépemberes sci-fi lódította meg a fantáziámat.

K: A Cherubion fantasy világa, Worluk, mennyire igényli a történelmi kidolgozottságot?

N. I.: Csak amennyire egy kitalált, fantasy világ igényelheti. Vannak főbb események és fordulópontok, de Worluk kontinensein rengeteg ország és helyszín található, egy élet munkája is kevés lenne valamennyit aprólékosan kidolgozni. Általában a regényekben kerül finomításra és részletesebb kidolgozásra a világleírásban található történelemnek egy-egy picinyke szelete.

K: A már kiadás előtt álló Nordes kötet történelme mennyire kidolgozott, mit kell mindenképpen tudnia annak, aki szeretne elmerülni Worluk eme szegletében?

N. I.: Az, hogy a kötet élvezetes olvasmányt nyújtson, nem igényel feltétlenül előtanulmányokat. Ami a történetek megértéséhez szükséges, az benne van az egyes írásokban. Ha valaki úgy veszi a kezébe a kötetet, hogy nemcsak Nordesről, de még a Káosz Világáról sem olvasott semmit, akkor sem akad gondja az érthetőséggel.

K: Jelenleg hol lehet utána olvasni Nordesnek, a készülő könyv történelmi hátterének?

N. I.: Ha valaki szeretne többet tudni a történelmi háttérről, akkor annak elsősorban a Káosz Szerepjáték szabálykönyvben található világleírás ajánlott. Valamint, a 2001-ben megjelent „Nordes – A Cetkoponyás Ház” c. shared-world antológiánkat is érdemes lehet elolvasni, bár nincs köze a jelenlegi kötethez, melynek alcíme „A Timberston Ház”, legfeljebb érdekességet jelenthet. Továbbá, a még inkább érdeklődőknek javasolt elolvasni a Colin J. Fayard facebook oldalon található jegyzeteket Maldiberan kontinens és Nordes történetéről.

K: Ezek szerint Colin J. Fayard ismét aktív fantasy író?

N. I.: Azt kell mondanom, hogy ő már inkább egyetemi tanár. Az írástól természetesen nem szabadulhat, így aztán két-három évenként befejezi egy-egy történetét. Most ez lett készen, de tudok róla, hogy a „Kalózpart” és a „Káoszaréna” is készülődik.

K: Neked milyen írásod lesz olvasható ebben a kötetben – és milyen egyéb munkád van benne?

N. I.: A kötet gerincét C. J. Fayard (Hüse Lajos) négy kisregénye alkotja, melyek a nordesi Timberston család négy generációjának történetét öleli fel. Én egy fiatal, kezdő író társszerzőjeként leszek jelen a kötetben; A sárkány hattyúdala c. csaknem regény méretű kisregénnyel. A dolog úgy indult, hogy én – egyéb elfoglaltságom miatt – nem szándékoztam írni a kötetbe, hiszen az nélkülem is szépen összeállt. De aztán javítgatni kezdtük az ifjú szerzővel az írását, aminek az lett a vége, hogy közös megegyezéssel saját kézbe vettem, és a kezdeti harmincezer karakteres novellát sikerült egy kétszázötvenezer leütéses kisregénnyé „kipótolnom” úgy, hogy a végére az eredeti sztoriból és elképzelésből nem túl sok maradt.

K: Ezek szerint lesz egy kisregényekből összeálló nagyobb történet és egy másik, különálló történet a kötetben? Novelláknak jut még hely mellettük?

N. I.: Egészen pontosan tizenegy cím került bele, és ebből még Tim Morgan írása is kisregény terjedelmű. A továbbiak pedig kisebb-nagyobb novellák, amik témájukban mind kötődnek Nordeshez. Minden műhöz külön grafika készült, Nagy Gergely jóvoltából.

K: Milyen hasonló, Worlukon játszódó, és a világ történelmét alakító regény(ek)re lehet még számítani a közeljövőben?

N. I.: Elvileg még idén jön a „Kalóztánc” c. kötet, amely az ifjú Skandar Graun élettörténetének lezáró kötete lesz. Ezt követően, várhatóan jövőre, sor kerül majd a „drén fivérek” – a De Vigorard család – élettörténetére, amely magában foglalja az újkori drén hadjáratot. Ennek a történetnek az alapját Anthony G. Morris írótársam már megírta – az én korábbi műveimre alapozva, azokat folytatva, kiegészítve –, s ezt a jelenleg is már két vaskos kötetre rúgó szöveget fogom én még saját elképzeléseim szerint átírni, kiegészíteni és „caldwelles” stílusra formálni. És aztán persze „A Káosz Erdeje”, amely Skandar Graun legújabb kalandjainak folytatása.

K: Várható a papírkönyvvel együtt e-könyves megjelenése is?

N. I.: Jelenleg ez a kötet egyedül nyomtatottan jelenik meg. Elképzelhető, hogy majd pár hónap múlva e-book formátumban is kiadják, de egyelőre ez még szóba sem került.

K: Jelenleg min dolgozol, már amiről lehet beszélned?

N. I.: Jelenleg épp egy interjú kérdéseire válaszolgatok… már ha lehet róla beszélni. De egyébként a véghajrájában tartok egy új, kidolgozott világban játszódó sci-fi regénynek, amit felkérésre írok, és erről, azt gondolom, egyelőre nincs jogosultságom részleteket elárulni. Viszont már az utolsó jeleneteknél hagytam abba a több éve íródó Prizma munkacímű regényt – mert a végére egy picit elfáradtam, és nem akartam összecsapni, inkább leálltam. Viszont hamarosan újra felveszem a fonalat, és pár hét alatt a végére jutok. Ezután a már szintén elég jó mennyiségi állapotban lévő Kalóztánc befejezése következik. Szerintem, idénre ennyi jut…

K: Köszönöm az interjút, akkor hagylak is tovább dolgozni!

Megjelenés: 43.szám
Rovat: Interjúk