Polgárháború

Vettem egy könyvet, amiről nem is tudtam, hogy létezik, pedig nyolc éve adta ki a Partvonal kiadó.
Elolvastam, és azzal a lendülettel adtam is tovább a fiamnak, mivel soha – és remélem, soha többé – nem aktuálisabb, mint most.

Ennek a könyvnek nehéz bármit írni a szerzőjéről.
Egy név, ami szinte biztos, hogy nem a szerző polgári neve, hiszen egy tinédzser nem alkot ilyen kiforrott stílusban, nem rendelkezik még azokkal az élettapasztalatokkal, amikkel érthetővé, sőt megbocsáthatóvá teszi az idősebb karakterei személyiségét, az abból fakadó döntéseiket. Nemere Istvánoknak, Nógrádi Gáboroknak van ilyen gördülő stílusuk, ifjúságnak befogadható nyelvezetük. Andrássi György, egykötetes írónak nincs. Ám legyen, hívjuk Györgynek a szerzőt!

A cím egyértelmű: Polgárháború. Nincs felkiáltójel, amitől reakciós érzetet kelthetne, nem kérdés, amitől választható alternatívává módosulna, hanem tény. Az alcím, „Vagyunk mi és vannak ők” csak megerősíti, hogy egy már kialakult helyzetből indul a történet.
Talán nem véletlen, amiért a napokban a Foucault-inga után ez a könyv is a kezembe került. Az ezotéria ködböfögő módszereit az aktuálpolitika csinálói egy-az-egyben alkalmazzák a naponta bekövetkező, vérlázító események tompítására, hamis ideológiák sorakoznak munkájuk nyomán oly’ szorosan, mint felállított dominók a biliárdasztalon – és azokhoz hasonlóan borul a soruk, amikor egy határozott ujj megböki valamelyiket.

Ez a könyv egy ilyen ujj. Ha még lenne nyílt cenzúra, máglyát raknának belőle, ha lenne valóban megújuló közoktatás, lecserélné az Egri csillagokat. Mivel egyik sincs, egy sajátosan magyar tragédia történt meg ezzel a könyvvel is: Agyonhallgatták.
Ma 490 forintért veheti meg az olvasó a Posta leárazott könyvei közül. Nem született róla kritika, egyetlen NOL cikkben, mint a politikai aktuál-krimit, sci-fi jelzőt is rábiggyesztve, említik. (Papp László Tamás, 2012. november 6-án, egy általános helyzetelemzésbe kifutó kritikájában, „Hol a magyar Aaron Sorkin?” címmel)
A kartonizált borítón vörös és narancs színekkel keretezett, szürreális, sajtófotót mímelő kép, tankcsapdának felszántott Hősök tere. Alatta még egy „Szigorúan semleges” felirat – az egyetlen, ami kissé oldja a direkt hangulatot.

Számomra megnyerő módon, egy álomképpel indít a történet, amiben egy mindegyikünk számára ismerős szituáció fogad – menekülni kell a nagy, halálos és láthatatlan ellenség elől. A történet folytatása ezután lehet a következő reggel, de a könyv legvégén, a záró kép egy ügyes keretbe foglalja az egész fikciót, felkínálva a teljes történet meg nem történtté tételét. Mivel azonban a könyv születése óta eltelt néhány év, a mai olvasónak csupán térben kell áthelyeznie a cselekményeket ahhoz, hogy a valóság nagyon is realisztikus leképzésének tekinthesse a Polgárháborúban foglaltakat. Bár a jelenkori politikai felállás a fantázia birodalmába küldi a regény környezetét, azért egy nyugtalanító nyomot otthagy az olvasó lelkében. Egy olyan „ha” motoszkálását, ami nagyon is kapargatja a fikciót a valóságtól elválasztó burok néhol hártyavékony falát.

Ákos, a taoista bölcsességgel megáldott ifjú egy sor másik szuper képességgel felvértezve akcióhősökre jellemző szerencsével kerülgeti a rá kilőtt golyókat, megkapja élete nőit és leveri a rosszfiúkat, de mindezt mégis egy olyan csomagolásban tálalva kapjuk, hogy még szinte el is hisszük neki. A legnagyszerűbb tulajdonsága mégsem az amerikai filmekből kölcsönzött effektjei, hanem az a hatalmas empatikus képessége, amivel megérti – sőt, megbocsátja! – minden ellenfele és halálos ellensége vétkeit, miközben persze halomra gyilkolja őket. Érti ő a fidós aktivistát, sajnálja a lelőtt volt iskolatársát, megérti és elfogadja az amerikai médiagépezet mozgatott bábjainak indokait ugyanúgy, ahogy saját apja buddhizmusba hajló bölcselkedéseit is. A kivert fogai mind feledhető apróságok a nagyobb közjó érdekében. A sok-sok kis igazság között pedig ott röpködnek a halált osztó kis ólomdarabok, ám szerencsére Ákosunknak egyetlen végzetes veszteséget sem kell elkönyvelnie. Szuperhíró burka kiterjed mindazokra, akiket ölel és szeret, akármelyik oldalon is mászkálnak a tűzvonalban.

Ez az idealizált történet az, ami miatt végül mégsem érzem ifjúsági regénynél többnek aPolgárháborút. Jó keresztényi intelem inkább, amolyan modernizált Puskák és galambok, amiben szó sem esik a gazdasági összefonódásokról, oligarchák aljas árnyékháborúiról, rendőrség és maffia átjárhatóságairól, csupán az ideológiák táncolnak benne végzetes tangót. Ideológiából lövik egymást, gyűlölik egymást, szeretkeznek egymással. A történelmi folytonosság is háttérbe szorul, tiroli romantikává szelídül a náci múlt, békebeli nosztalgiává a pufajkás szolgálat. A haza bölcs öregévé alakul az idült alkoholista törpe… szinte már történelemkönyv szagú, emészthető leckékként jönnek fel a kilencvenes évek történései.
Talán a könyv gyengeségének tűnik mindez, mégsem az. Amikor a gyerekem kezébe adtam a Polgárháborút, tudtam, hogy el fogja olvasni. Nincs agyonterhelve számára érdektelen tényanyaggal, nem boncolgat múltban felejtett bűntényeket, nem akar igazságot szolgáltatni minden egyes meghurcolt felmenőért.
Az egyetlen, konkrét elem, amit elítél, a náci múltat nosztalgikus vonalon felélesztő „díszmagyarok” kompániája, ami viszont külön értéke a könyvnek. Egyetlen vonalon mutatja be ugyanis az ideológiák keveredésének veszélyeit, a tudatlanságból származó félrevezethetőséget és a beletörődés hamis önigazoló hatását. Mindezt szembeállítja a humánummal, a másokért áldozatot hozni képes cselekvő erénnyel, a jóság önmagában levő értékével. Ítéletet hoz és végrehajtja azt. Ez az egy szilárd erkölcsi meggyőződés önmagában is értéke a történetnek, de további elemei szintén jó ifjúsági olvasmánnyá teszik:
Az ölés, a halál nem kapja meg azt a számítógépes virtualizációt, ami miatt vagy semleges, vér nélküli jutalomponttá, vagy horrorisztikus fröcsögéssé változik, hanem a helyén kezeli. A háborús környezet sem menti fel a gyilkost. A legszörnyűbb élmény, ahogyan az élő emberből pillanatokon belül halott test lesz. A főhősnek a történet egészében folyamatos traumát okoz, hogy ölnie kell.
A szerelmi szál egy kettős példán keresztül mutatja be, milyen nagy különbség van a kölcsönös, érzelmi alapú és az önmagáért folytatott szex között. A leírások mégsem lépik túl azt a határmezsgyét, ami elválasztja az érzékletes erotikát a pornográf megjelenítéstől.
A cselekmény fordulatossága az egyetlen nézőpont ellenére pörgésben tartja az eseményeket, az akciók még hitelesek a leírásukban és kalandossá teszik a történetet. A blődlitől és a hiteltelen túlzásoktól jó érzékkel maradt távol a szerző.
Végül pedig a környezet nem merül ki néhány közismert utca és épület felsorolásában, hanem kulturális igényességgel felépített leírásokkal teszi élővé és érdekessé a háborús színtérré változott Budapestet, a tobzódó Bécs városát, a vidéki helyszíneket.

Konkrét nevek határolják be a hatalmi szférákat – Gyurcsány, Hiller, Orbán –, de csak, mint emblematikus figurák szerepelnek; sem konkrét cselekménnyel, de még csak átvitt értelmű megjelenéssel sem találkozunk a könyvben – egyszer sem mutatja őket a TV, nem nyilatkoznak rádióban, újságban. Vagy tudatos szimbolizáció ez, vagy csupán eddig terjedt a szerző bátorsága. A regény már így is messze előrébb szaladt a magyar átlag politikai irodalom konzekvens határainál, itthon már „tiszteletlen”, míg a nyugati kortárs történelmet és politikát megjelenítő irodalomhoz képest még mindig nagyon-nagyon visszafogott.
Ami miatt most mégis kimondottan aktuálissá vált, az a határainktól keletebbre íródó történelem napi aktualitása, ahol mindezek az események egy másik társadalom véres valóságaként játszódnak le. Igaz, ott már tagadhatatlanul színesíti mindaz, amit ebből a regényből ki lehetett hagyni, és ott sajnos nem él az a feloldás, ami a mi kis magyar Polgárháborúnkat feloldhatta végül:

„Nálatok korona és nagy jelszavak: vihar egy pohár vízben.”… „De az a másik, ahová holnap megyek, már komoly dolog. Arra már nem lehet legyinteni. Az földrészek sorsát dönti el.  Abból világháború lehet, és az százmilliókat érint. Két atomhatalomról van szó, Ákos.”

Ma ezt éljük. A „szaros kis polgárháborúhoz” felsorakoztak az atomhatalmak. Ákosok és Ágik kis ideológiáin és jelszavain keresztül kirobbant veszekedésen földrészek sorsa dőlhet el. Jó, hogy van egy ilyen „Szigorúan semleges” könyvünk, amiben egy idealista Ákos szemén keresztül megértheti sok heves fejű fiatal, hogy nincs olyan, hogy „Vagyunk mi és vannak ők”, hanem csak MI vagyunk.

Megjelenés: 40.szám
Rovat: Könyvespolc 

A tollnok

Kállai Tibor meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy kortárs kínai szerző fordítását olvashatom tőle. Ma Jian márpedig egy jellegzetes figurája a mai irodalomnak, aki meghasonlottságát életében, műveiben egyaránt következetesen viszi előre, akár a Kinai Kommunista Párt az öt- és hétéves terveit. A hatvanadik életévén túl sem inaktív szerző közel tíz esztendeje publikálta sokadik otthonában, Londonban A Tollnok című novellás regényét, ami egy angol nyelvű kiadásból transzplantálódott a Partvonal Kiadón keresztül a magyar olvasók elé.
Kissé megnyugodtam hát, Tibi nem készül kínába, jól megvan az angol nyelvi ismereteivel, annak segítségével is érdekes társadalmi és kortörténeti gyűjteményt tudott adoptálni a mi nyelvünkre a távolkeleti birodalomról.

A Tollnok címet viselő kötet előbb Flora Drew fordításán esett át, amit inkább irodalmi plántálásnak gondolok, ismerve a törésvonalakat a nyugati kapitalista és a keleti kommunista társadalom és kultúra között. A hánytatott sorsú szerző ugyanis előbb Hongkongban, majd Németországban vett kisebb pihenőket londoni megállapodása előtt, ami segíthette ugyan a multikulturális nyitottsága kialakulását, viszont harminc év vándorlása bőven kevés a kulturális integrálódáshoz.
Mindez nagyon erősen visszaköszön a Drew-Kállai kettős fordításon keresztül is – A Tollnok a szerző fejlődésregénye, ahol a novellák során át az egyik főszereplőként felfogható „hivatásos író” megvív, majd becsülettel elveszít egy lelkében dúló háborút. Ő egy rakás kis képet festene meg írásaiban a körülötte lüktető, a nyitás politikáját megszenvedő, túlélő, átérző és befogadó társadalomról, miközben a kenyerét adó Párt egy forradalmi hőst éltető hőseposzt vár tőle. A végeredmény egy se nem fiú, se nem lány történetfüzér lesz, amiben a fantáziavilág határára távolodó kínai figurák – a hivatásos véradó, a halotthamvasztó, a színésznő, a főszerkesztő, az utcai írnok, a szép titkárnő, az idióta gyermekkel élő apa, a hivatásos festő – mind megszenvedik a maguk döntéseit, azok következményeit egy változó világban, miközben a nagy kommunista hős, Lei Feng képe csak be- belibben néha, mint valami utólag hozzáírt, néha kimondottan erőltetetten feltűntetett kelléktárgy.
A novellák egy részében az aktuális mesélő maga a történet főszereplője, máshol csupán a bennfentes író ismeri azok legféltettebb titkait, legsötétebb gondolatait, de szinte minden írásban ott a durva feloldás, amivel a hivatásos író és barátja, a véradó, megtárgyalják az újabb eseteket.
Közben rendre kiderül, hogy a személyes tragédiáknak mindig van valós kötődése a szerző személyéhez is – tehát készül a tervezett kötet, benne Lei Feng felemlegetésével -, viszont olyan távlatokat is megnyitogat közben, ami erősen közelítik a szexuális perverzió, a politikai kritika a társadalmi ítélkezés határait.
A hivatásos véradó torz társadalmi helyzete rögvest a kötet elején rávilágít, micsoda ellentmondások feszülnek egy felülről irányított rendszerben a hivatalos út és az egyén vágyai között. Láthatjuk, miként alakul ki egy bűnszövetkezet olyan egyszerű és hétköznapi értelemben karitatív jelenségek körül, mint például a véradás. A legkegyetlenebb kizsákmányolást szüli a talmi jólét reményében ez a humanitárius szolgálat.
A halotthamvasztó az egyén társadalmi tragédiáját festi le, ahol a mélyszegénység és írástudatlanság ködében megkapaszkodó vulgáris személyiség torz hajtásokkal tör feljebb, egy számára ideálisabbnak vélt állapot felé – mi, kulturált olvasók meg elszörnyedve hitetlenkedünk.
Ám ugyanez a groteszk köszön vissza ránk egy sokkal magasabb társadalmi osztályból, amikor a kiélt és meghasonlott színésznő követ el kegyetlen és ezzel együtt cinikus öngyilkosságot. Szinte fájóan egyértelmű a párhuzam a mai valóságshow-k világával.
A társadalmi feszültségek szülte fusztráltság, a mindenhol jelenlévő politikai elnyomottság okozta degeneráltság egyik végletes kiéléséről beszél a főszerkesztő története, ismét szembeállítva a műveltség hiányán, avagy meglétén keresztüli kiszolgáltatottsággal az emberi gyengeségeket.
Az utcai írnok tragédiája a megújuló kínai társadalom másik ambivalens jelenségére hívja fel a figyelmet. Az önszorgalomból felkapaszkodott gyári munkás kilátástalansága, társadalmi determináltsága testi valóján is megjelenítődik. A rendszer élhetetlenségét bizonyítja, ahogy a társadalmi igény, ami élteti az utcai írnokot, egyben egy társadalmi kirekesztettséggel is párosul, ami végül a pusztulását is egy megtorlatlan, befejezetlen állapotban hagyja.
A következő két történet rövid portrét fest a kultúrától távolabb eső, tipizált figurákról. A női emancipáció felemás állapotát ábrázolja a szexi titkárnő őrülete, a társadalmi és természetes igények újabb ütközőpontját mutatja be az idióta kislányától megszabadulni igyekvő apa története.
A kötetet záró és az egészet keretbe foglaló novella ismét a kultúra egy szolgálóját állítja középpontba. A személyes hangvétellel egészen közel hozza egy olyan ember gondolatait, aki csöndes lázadással küzd a rendszer igazságtalansága ellen, akinek veszteségei őrült víziók közé kergetik a saját megalkuvásaiba belenyugodni képtelen elméjét, miközben egy perspektivikus látképből az egész társadalom dekadenciájáról rántja le a leplet.

Ezt a könyvet egy olyan kínai művész alkotta, aki megtagadásban és megtagadottságban áll eredendő kultúrájával. Nem tisztelheti a gyökereit, nem rajonghat a bekövetkezett változásokért, de nem is vádolhatja közvetlen károsultjaként. Akkor íródott a kötet, amikor már nem éltek a régi rendszer utálható tendenciái, de még nem bizonyított a helyébe szivárgó, új kulturális éra. Az európai megítélés egy folyamatos változáson esett át, Kína ekkor érkezett meg a világ gazdasági élmezőnyébe. Arról írni Angliában, kik hogyan élték meg a régi, tanult értékeik és szemléletük megváltozását Kínában, igen nagy kihívás. Az érzékeltetéshez erős eszközök kellenek, így tűnik fel a szimbolikus fantáziaképek sora, a groteszk, amik sötét humorral szövik át az emberi tragédiák sorozatát felvonultató novellafüzért. Mégsem beszélhetünk teljesen különálló novellákról, hiszen a kontextust megteremti köztük a helyszín és a korszak egysége. A címszereplő saját tapasztalatain keresztül kohézióba vonja és hitelesíti a könyvben leírtakat. Megelevenedik számunkra egy nyolcvanas évekbeli, kínai iparváros, ami esszenciája az egész akkori birodalomnak.
Történelmi fantázia lett így a könyv, egy olyan korról regélő mű, amit talán soha, sehol sem fog taglalni egyetlen történelemkönyv sem. A nyitási politika nem történelmi léptékű esemény volt, hanem egy folyamat szükségszerű része, folyamodványa egy olyan fejlődésnek, amit továbbra sem fogadhat el az, aki korábban megtagadta, választva inkább a száműzetés, a disszidálás keserű kenyerét. Ma Jian egy ilyen ember, így okkal és joggal mutatja be A Tollnokban egykori hazája árnyékba rejtett arcát, a nyitási politika veszteseit, a rendszer ambivalens jelenségeit. Pótolhatatlan képriportot kapunk tőle egy olyan korszakról, ami segíthet megérteni világunk legősibb, ma is létező birodalmának legutóbbi történelmét, a mai kínai társadalom kialakulásának közvetlen előzményeit.

Megjelenés: 39.szám
Rovat: Könyvespolc

Az igazság még mindig a csizmáját húzza

Az újságírás fene kényes dolog. Ha leírod, ami szerinted igaz, akkor lehet, hogy igazából egy hatalmas tévedésedről adsz tanúbizonyságot. Ha leírod, amit a tömeg igaznak hangoztat, lehet, egy igazságtalanul meghazudtolt egyén eltiprói közé kerülsz. Azt sem mindig lehet tényként közvetíteni, amit akként tálalnak mások, hiszen még ott is történhet tévedés.

Magam is túlestem egy kisebb újságírói válságon, minekután a múlt hónapban egy riportot közölt tőlem a Penna Magazin, és most már láthatom, hogy sok más eltervezett kiadói tevékenységgel egyetemben az ott beharangozott megjelenések sem valósultak meg. Konkrétan Eve Rigel Aranypárduc című gyűjteményes fantasy e-könyve sem egyben, sem külön kötetekben nincs még a piacon. A késés oka, és mértéke ismeretlen.
Épp a minap értem Terry Pratchett Az igazság című könyvének a végére, és az abban megfogalmazott újságírói hitvallás is ambivalens érzéseket szült bennem.
A történet főszereplőjeként felbukkanó Szavasshy Vilmos egyértelműen pozitív figuraként beállított karakter, mégis, a múltja nem más, mint egy hosszú évtizedekig folytatott tévelygés, a már szinte lézengésnek felfogható hírlevél írogatás, amiből csak egy váratlan baleset tudja csak kirántani. Egyetlen szilárd alapelve az apjával való szembenállás, aminek folyamodványaként egy meglehetősen szürke, igénytelen, mindenféle komolyabb hitvallást nélkülöző életformát visz. Az igazság, mint a regény címadó fogalma, végig Vilmos fejében marad, hatalmas hiányt okozva a regény olvasójában, hiszen szinte már a Korongvilág védjegyévé vált, hogy itt a filozófiai téziseknek lába nő, és komolyabb személyiséget kapnak, mint néhány hús-vér szereplő. Főleg a publicista főhős mellett fért volna meg egy ragyogóbb, életigenlőbb Igazság, aki ezt a szürkeségébe száradt Vilmost eszközként használva próbálhatta volna legyőzni az Ármányt. Ehelyett az Igazságnak csupán egy pár csizmája van, a főellenség két idétlen figura, akik szintén ostoba bábfigurái az események kiszámíthatatlan kavarójának, a sorsnak. Vilmos a történet jórészében tudatában sincs az igazságnak, csak él a saját, hirtelen támadt hobbijának, amit valamilyen nem egészen definiált céllal próbál véresen komolyan venni.
A regény folyamán végig inkább csak megtörténnek vele az események, amitől nem hősnek, hanem csupán egy ügyesen sasszézgató, elpolgárosodott arisztokratának tűnik.

Minekutána ráadásul az is.

Nem tudom, Pratchettnek mennyire volt elsődleges egy újabb társadalmi sztereotip figura megjelenítése, és mennyire súlyozta az önéletrajzi ihletés a zsurnaliszta megjelenítésében, de itt most éreztem egy távolságtartó viselkedést az író részéről. Mintha nem merné túl közel engedni a hősét magához, nehogy felismerjék a hasonlóságokat.

Vilmos nem egy tiszta jellem. Múltja tele van megalkuvásokkal, személyisége komplexusokkal terhelt. A többi pratchetti hőshöz hasonlóan ő is pocsékul bánik a másik nemhez fűződő kapcsolataival, de gyarlóságai ellensúlyozására itt még valami karakteres pozitívumot sem találhatunk. A csökönyösséget nehéz annak tulajdonítani. A naívsága szülte sebezhetőségén a környezete segíti túl, a happy endet pedig inkább csak a szerencsés véletlenek csodás sorozatának köszönheti, semmint saját erőfeszítéseinek.

A régebbi, már jól bejáratott karakterek ebben a könyvben csupán epizódszerepeket kapnak, és már szinte elvárás, hogy az olvasó korábbi könyvekből ismerje a részletesebb jellemzésüket. Itt ugyanis csak a történetben betöltött feladatuknak megfelelő információkat domborítja elő a leírásuk. Ha valaki véletlenül ezt a kötetet olvassa elsőként a Korongvilág regényei közül, okkal érezheti  úgy, hogy kimaradt jó pár, bennfenteseknek szóló poénról.

A történet cselekménye is erősen alárendelődik az írói szándéknak: egy jól felépített és sokak számára alaposan megismert Ankh-Morporkban néha hiteltelenül alakulnak az események. A városban rendre torlódik a forgalom a félhivatásos öngyilkosjelölt és a kisebb tűzesetek körül, miközben a Patrícius botránya, a város vezetésének megingása kisebb port kavar, mint néhány vicces formájú zöldség.
A Patrícius is furcsán mozog a történetben. Egy kurta bemutatás után máris hatalmas összeesküvés célpontjaként láthatjuk, majd néhány neki szentelt fejezet után kiesik a történetből, és sajnos később sem tudhatjuk meg, ő hogyan élte meg a fogság idejét.
Kiderül ugyan, hogy a város alatt egy teljes, összefüggő pincerendszer húzódik, de ez a hatalmas alvilági élet ellenére is szinte kihalt, épp csak a szükséges mértékben omladékos, és egészen tűrhetően szellőzik, hiszen még egy hölgy számára is elviselhető a levegője. Valami mégsem stimmelhet odalent, hiszen a vámpírok, zombik, törpék inkább élnek odafent, és vállalnak mindenféle beilleszkedési nyűgöt, mintsem hogy belakják a régebbi városrétegeket.
Végig vártam a cenzúra megjelenését, annak groteszkjét, a pozitív és negatív módszereinek kifigurázását. Ehelyett csupán néhány óvatos próbálkozásról olvashattam. Ennél a valós történelem is sokkal izgalmasabb példákkal szolgál, ráadásul az egész hírközlés egyik sarokköve hiányzik így a történetből – mi az az igazság, ami másokra is tartozik és ki döntheti ezt el? Mennyire szólhat bele egyház, politika és jog? Miként használják ki egymás ellen is fegyverként a médiában megszerzett befolyást? Ki etetheti meg büntetlenül a publicistával a jegyzetfüzetét? Milyen határok között mozog a zsurnaliszta etika?
Az újságírás így leegyszerűsítve csak üzleti vállalkozás marad, közelebb a bulvárhoz, mint a hírközléshez, egy olyan furcsa környezetben, ahol hamarabb jelenik meg a Katt – azaz a fénytávíró – mint a hírlap, a színes fénykép, mint a színes nyomtatás.

A történet azért lefut, mindenki megkapja, ami jár neki, szerencsére rózsaszín romantikázás nélkül sikerül lezárni a főhős és női partnere kapcsolatát is… aztán még mindig folynak az események. Majd, amikor már azt hinné az olvasó, hogy mindez csak azért van, mert egy jó felütéssel akarja megalapozni a folytatást, lefut az utolsó sor is, és vége. Az utolsó gondolatok ráadásul megint csak savanyás ízt hagynak a számban, hiszen sem a könyv végső konklúziójának, sem valami egetverő nagy életbölcseletnek nem jó – újságba való közhely.

A könyv elolvasása után feltámadt bennem a gyanú, és jobban megvizsgáltam a címoldalt. És ím, valóban! Az öreg Pratchett ezt a könyvet nem egyedül követte el, hanem megtalálható mellette a hitvesi kéz nyoma is. Hogy mennyire van ott a végeredményben egy-két londoni sajtómágnás hangsúlyozott véleménye, azt nem tudhatom, de így a nagy pratchetti életműben valahol középtájt kapott helyet Az igazság.

Megjelenés: 38.szám
Rovat: Könyvespolc

Erotika és misztika kéz a kézben

 

A szerelem sokkal ősibb művészet az irodalomnál. Erosz és Aphrodite már akkor ott táncolt a barlangok falán, amikor Apolló még  meg se született. Bármit is daloltak róluk a később születettek, mítoszaik gyökerei belevesznek a hagyományok ködös múltjába. Olyan természetes velejárói minden művészetnek, mint a levegőnek a szél, fénynek a csillogás.

Nem csupán kellékei, de sokszor fő témája is az alkotásoknak, hajtóereje az alkotónak, olyan eredményeket sarjasztva titáni erejével, amiket aztán évszázadok hosszú során át csodálhatnak a sorra születő nemzedékek.

Hálás feladatnak tűnik hát egy olyan antológia elkészítése, aminek vezérlő szavai a szerelem és a misztikum, hiszen istenek pártfogolják, évezredes mítoszok és legendák fonják körül, és úgy burjánozza a koronként megújuló témákat, hogy szinte lehetetlen megkerülni fülledt levegőjű őserdejét. Akárhonnan szakajtunk egy levélkét, a maga teljességében kibontakoztatva remekűvet alkothat belőle bárki.

Vagy mégsem?

A KIMTE még tavaly zavarta le A szerelem misztériuma című novellapályázatát, és a hozzá kapcsolt borítókészítő versenyt. A beérkezett művek megint csak rámutattak arra a tényre, hogy az írás szakmai részét nem pótolhatja sem a lelkesedés, sem a téma nagyszerűsége. A kiválasztott kevesek komoly szerkesztési utómunkák során értek meg kiadható színvonalú művekké, és egy hosszas előkészítő munka után jutottak el odáig, hogy kötetként is napvilágot lássanak.

A pályázat helyezettjei így most végre lehetőséget kaptak az ismertségre: a Publio Kiadósegítségével megszületett egy régen ígért és várt e-könyv, és miután némi módosítgatással olyan lett, amilyet már el tudtuk fogadni ebben a digitalizált formájában is, kieresztettük a digitális nagyvilágba.

A szerelem misztériuma kettő olyan művet tartalmaz, ami még az én cinikus pasiszívemet is megérintette. Rögtön az első, aminek jó fele olvasható az előzményként letölthető PDF-ben, és egy a vége felé, ami nekem az Ezeregyéjszaka meséit idézte.

A hosszabb olvasmányokat kedvelők is kapnak csemegét: a kötet közepét egy francia históriák stílusában megírt kisregény teszi ki.

Hogy azért a sorrendet betartva ajánlhassam a kötet műveit, visszalépek a könyv elejére.

A borító képe egy rózsaszínes, narancsos, csipkés-szirupos festmény, ami talán egy munkájából hazatért éjjeliőrt és az ő hegyesfülű mátkáját ábrázolja. Ölelkeznek vagy talán csókolóznak is – ezt nem tudom biztosan megállapítani -, az viszont bizonyos, hogy a kép egészéből a női princípium sugárzik elő. Nem tiszem megítélni a művet, akik viszont ezt megtették, azok a második helyezettnek hozták ki a meghirdetett borítókészítő versenyen.

Igazából csak a borítógrafikák versenyeztek itt, hiszen erre a képre a mai napig többféle feliratozású borítóváltozatot is fel lehet lelni a neten.

Az e-könyvhöz csatolt végső verzió szerencsére könnyen olvasható, nagy és kevésbé cikornyás betűkkel.

Az első helyezett nem járult hozzá a közléshez és felhasználáshoz, így arról én se tudok semmit.

A címoldal és verzó eme digitális formátumban egy, ezért jól összefoglalva minden lényeges könyvészeti információ meglelhető rögvest az első lapozással.

Az elektronikus tördelés és kivitelezés részletezésétől eltekintek, mivel azok hibáit majd én szeretném olvasni másoktól, szakmai fejlődésem támogatásaként. Örülök, hogy a KIMTEelőző e-könyves kiadványai után végre lehetőséget kaptam szakmai elvárásaim gyakorlati kivitelezésére.

Az első novella Bogár Erikától A hiúz. Indításnak már csak azért is jó írás, mert egy reális életképet fest elénk, egy napjainkban megtörténhető eseményt tár fel, így minden mában élő olvasója befogadója lehet. A misztikum a remény hangján szólal meg, és megnyilvánulási területe szintén a mai, elfogadott kultúránk része.

Hommer Anna Veronika Psychéje már egy történelmi környezetet, a viktoriánus Angliát idézi meg, bár nekem végig ott kísértett néhány kép a mai steampunk mangák és animék világából. Maga a történet végig nagyon feminim hangvételű és nézőpontú, amitől inkább a hölgy olvasók részére lehet nagyobb élmény. A rengeteg versbetét sem ad azonban magyarázatot a végére kanyarintott kurta-furcsa lezárásra, ami engem viszont kimondottan zavar. Persze ettől még tele lehet sírni rajta egy pár zsepit.

A következő novella ismét realisztikus történet. Kapás Illés Szilvia a Loch Ness titkábanegy végtelenül romantikus történetet ötvöz merészen erotikus képekkel, ami nagyszerűen hat az olvasóra. Erre az írásra mondhatom azt, hogy egy erotikus novella így néz ki. Külön öröm, hogy tudományos fantasztikumként bukkan fel benne a misztikus árnyalat, ami így – a cím alapján tett előítéletem ellenére – megtartotta a hitelességét.

Első férfi írónk, Kavisánszki Péter. Ő rögtön egy kisregénnyel, a Kő és Vadvirággalmutatkozott be az olvasóknak. Nekem kicsit hosszadalmas a mű felvezetése a köszönet-nyilvánítással, de elfér. A prológus lelóg a történetről, az epilógus akár elhagyható is lehetne, de végeredményét tekintve ezekkel együtt adja meg azt a kellemesen franciás ízét, amit sokan annyira szeretünk Merle francia históriáiban. Azért ez még nem az irodalmi Nobel díj színvonala, ám az utca mocskából a teljhatalmú uralkodó palotájának legmagasabb tornyáig tekergőző történet végig nagyon szórakoztató, néhol rajzfilmesen komikus, máshol mesésen naív, és ebbe a miliőbe pompásan belefér az itt felvázolt boszorkányság és szakralitás.

Oszlánszky Zsolt neve nem lehet új azoknak, akik olvassák a Cherubion kiadó könyveit. Évek rutinjával kigyakorolt, gördülékeny stílusában most a Lamasu című novelláját olvashatjuk tőle. Ahogy már említettem, a szerelem ősibb művészet a barlangok falára festett vadászjeleneteknél, és ennek hatásai napjainkig megnyilvánulnak. Hogy mennyire, arra villant rá kicsit ez a novella.

Ókori mesemondók jól bevált módszereit veszi elő Török Nóra, amikor átadja nekünkNahéma ösvényének legendáját. Történet a történetben, ahol a csillogás és a varázslat felidézi az Ezeregyéjszaka meséinek világát. Ahol a gonosz is jót akar, ahol a jónak is mérgezett pengéjű tőre van, de végül mindez csak délibáb, amit elfúj a sivatagi szél. Én pedig megkönnyezem, mert ezt a világot ma már tényleg csak a különleges képességgel megáldott mesemondók varázsolhatják vissza, gyorsan tűnő éjszakák idejére.

Természetesen csakis felnőtteknek ajánlom A szerelem misztériuma olvasását, mivel majd’ mindegyik történetben kendőzetlenül van jelen a testi szerelem, viszont felnőtt olvasóknak korra és nemre való tekintet nélkül kellemes ajándék – és hangulatteremtő olvasmány.

Megjelenés: 35.szám
Rovat: Aktuális 

(B)Irodalmi vámpírizmus

Mivel a világon semmi sem örök, minden folytonos változásban van, nem lehetnek kivételek ez alól a vámpírok sem. Az általános vélekedés felőlük az, hogy a halálon túli életük kezdetekor megáll számukra az idő, ám ez mégsem így van.

Fejlődésük vonala nem igazán illeszthető a földi élet más evolúciós sematikájába, mivel eme entitások kizárólag a fikciókban léteznek. Ottazonban már évszázadok óta, jelesül pont a történelmi Magyarország egy vadregényes tájáról eredeztetve a modern vérszívó legendát.

Az eleinte arisztokratikus magányába burkolódzó Drakula előbb mindenféle feltámadásokon esett túl, majd elkezdte szaporítani magát. Hamarabb terjedt el Amerikában, mint az öreg kontinensen – főleg a filmvásznon keresztül -, majd a sokasodás magával hozta a társadalmi hierarchizálódásukat. Immáron nem csak sokasodtak, de családokat, fészkeket, conventusokat alakítottak – társadalmi identitást nyertek. Sok helyütt megőrizték arisztokrata küllemüket és kellemüket, de ezzel együtt a dekadencia mélységeit is kitapasztalták.

Érdekes módon az idő számukra nem csak hogy nem állt meg, de egy fordított irányú kiterjedést is produkált, hiszen a pár évszázados erdélyi legendából mára kinőtte magát a Káin-vámpír, Lilith-vámpír, és vámpírokra lelünk ma már szinte minden ősi nép műmítoszaiban.

Ahogy változnak az idők, úgy változnak a vámpírok is, ezért aztán a hatvanas évek bolond vámpírjai a nyolcvanas évek őrjöngő vámpírjaivá alakultak, majd az évezred végére elkezdtek érzelmesedni, míg végül arany színben sziporkázó, romantikus vérszívókká nem lettek.

A régebben fokhagymával, kereszttel elűzhető, lefejezéssel, fakaróval irtható szörnyek időközben leszoktak a kereszténységről és a fokhagymáról, viszont beszereztek egy komoly ezüst allergiát. Talán a farkasemberektől kapták el, akikre egyszer csak lecserélték a nehézkes ghouljaikat. Az egyébként vad szörnyek igen szelíd jószágokká váltak a vámpírok alatt, enni meg ugyanazt kérik, amit a korábbi, hullazabáló félholtak – gazdáik kiszívott koncát.

A történeti áttekintés után talán már senkinél sem okoz megütközést az a kelta vámpír, aki egy mezopotámiai öregtől kapja el a fényérzékenységgel és örökléttel járó, vérivós betegséget. Történt mindez akkoriban, amikor a rómaiak végképp felhagytak a kecskelegeltetéssel, és helyette vasba öltözötten járták be az egész mediterránium, majd az európai kontinenst, és inkább adók és sarcok behajtásával foglalatoskodtak, semmint mezőgazdasággal.

Ennek a kelta ifjúnak a történetét kísérhetjük végig Izolde Johannsen regényében, amiből az első kötet egészen a Nyugatrómai Birodalom véső lehanyatlásáig tudja követni az ifjú testbe zárt örök életű lélek kalandjait.

A sorozat címe A kárhozat éjjele, a köteté pedig az egyértelműsítő Róma. Az első fejezetben máris harcra készülnek a bátor őslakók, majd később sem hígítva a történetet hosszúra nyújtott leírásokkal, akcióról akcióra léptetve megy végig a sztori, egészen a germán fejedelemség idejéig. Mégsem itt, a Piroska és a farkas őshazájában lépnek a színre a vérfarkasok, hanem már az első oldaltól kezdve ott üvöltenek a kelta vadon mélyén, majd a brit szigeteken keveredni kezdenek a különböző testnedveik a vámpírokéval.

A dekadens vonalat egyébként sem takargatja a regény szerzőnője. Bizony a hús és vér minden elképzelhető felhasználását kellően képies megjelenítéssel tárja elénk, ami a tizenéves fiúcska testébe zárt vámpír esetében még perverzebb szituációkat szül, mint amit a félholtak és szörnyszülöttek alapból képesek véghez vinni élő emberekkel… és holtakkal… és egymással… meg más szörnyszülött kreatúrákkal.

Mégsem csupán vérben tobzódó, vad őrjöngés az egész cselekményszál, hanem jut benne hely a gyengédebb érzelmek számára is. Az éhség egy dolog, de amint az kielégült, jön a szeretetéhség, a hűség, a valakihez tartozás igénye.

Társadalmilag sem a sekélyes pocsolyákat tapossuk, hanem mélyen merülhetünk az ókor népeinek etnikai feszültségeibe, az elnyomók és elnyomottak között fennálló ellenségeskedésekbe, és az azokon túlmutató ideiglenes szövetségek, barátságok, szerelmek szülte megannyi bonyodalomba.

Ha nem lennének a naturalisztikus kegyetlenséggel megírt képek, szívesen adnám a gyerekeim kezébe a Rómát, hogy eme kalandos olvasmányon keresztül kapjanak képet a barbár Európa és a rátelepedett rómaiak történetéről, benne azokkal a tényszerű eseményekkel, mint Pompeii pusztulása, Hadrianus falának építése és a keleti barbár hordák betörése. Így azonban még pár évig be kell érniük McCullough-val.

Kinek ajánlom mégis?

Sokan szeretjük az igazán szórakoztató irodalmat, ahol a fordulatos cselekmény mellett fontos, hogy az olvasottak csiklandozzák egy kicsit a zsigereinket is. Ahol az olvasó a mindennapok emberi között találja magát, ott teljes átéléssel tud izgulni a csip-csup ügyeikért, szíven érinti a hétköznapok tragédiája, ami válogatás nélkül lesújt barátra, ellenségre egyaránt. Még szörnyűbbé teszi, amikor legyőzhetetlennek tűnő ellenfél bukkan fel, ellenben ebben a közegben egy szörny is sokkal emberibbé, megközelíthetőbbé, megismerhetőbbé válik. A horror, az erotikum eszköztára nem ördögtől való, jól adagolva kellemesen csípős fűszere az irodalmi műveknek.

Aki szereti az erőset olvasmányban, annak a Róma sem lesz csalódás.

Megjelenés: 34.szám
Rovat: Könyvespolc 

Szintetikus álmodozás

Szintetikus álmodozás…

Minden fikciós irodalomnak, de sokszor még a dokumentáló jellegű írásoknak is egy fontos előfeltétele a világépítés. Még csak időben sem kell a távoli múltba, vagy a messzi jövőbe kalandoznunk ahhoz, hogy egy mienkétől teljesen idegen környezetbe csöppenve találjukmagunkat. Elég csak egy másik kultúrkör, vagy társadalmi osztály hétköznapjaiba helyezni a cselekményt, és máris jogos igényként jelentkezik a világ megismerése.

Lehet egy háttér néhány laza vonallal felvázolt, lehet némi történelmi vonulattal felvezetett, egészen a Tolkien-féle mitológiai világteremtésig. A lényeg, hogy hiteles miliőt biztosítson a szereplők és cselekedeteik számára.

Élesen különválik azonban egymástól a realisztikus valóság ábrázolása azoktól a fiktív világképektől, amik jórészt függetlenek az olvasó saját világától. Míg az előbbinél a hitelességhez az kell, hogy az olvasó több ponton megfeleltetést találjon a saját ismereteivel, addig az utóbbinál egy jól meghatározott indok miatt egy saját törvényszerűségeiben megálló rendszert kell felépíteni.

Magyar írásművek között a legszemléletesebb példát a történelmi regények és a történelmi fikciók adják. Mindkét irodalmi stílusnak lelkes olvasótábora létezik, így teremtve létjogosultságot az újabb és újabb megejelenő regények számára. Kortárs szerzők műveit vizsgálva láthatjuk, hogy pl. Bíró Szabolcs Non nobis domine című regényben a dokumentálható történelmi események időszerű sora mentén haladva egy eldugott, mikrotörténelmi kutatásokban fellelhető udvarház történései viszik a cselekményszálat. Bán Mór Hunyadi sorozatában is a realisztikus világkép határait feszegetve, de még hűen a történelmi eseménysorhoz folyik a Magyar Királyság dicső múltjának felelevenítése.

Kicsit jobban megdolgoztatja a képzelőerőt Bán Mór másik történelmi vonulatú regényciklusa, a Kárpáthia, ami már egyértelműen egy fantáziavilágon játszódik, ahol a történelmi régmúltban másként alakuló események teremtik meg a maitól teljesen idegen környezetet.

Egészen különös helyzetet teremt Fonyódi Tibor Torda-ciklusa, amelyben nem a történelmi események térnek el a realitástól, hanem olyan modern kulturális értékek eredetét plántálja vissza ezer évekkel korábbra, amivel egészen egyedi megvilágításba helyezheti történetének cselekményét, szereplőit.

Szélesi Sándorral, Hüse Lajossal közösen megálmodott másik történelmi alternatívájuk viszont már nem a régmúlt tényeinek mankóira támaszkodik, hanem merész kivilágítás a távoli jövőbe, és az univerzum mélységeibe. A Mysterious Universe világának különböző korszakai számos eddig megjelent könyvnek és antológiának szolgáltattak alapot, ikonikus figurákat szült és sikerrel vitt tovább egy olyan elsikkadni látszó irányvonalat, amit még a régi Galaktika  – és Göncz Árpád – védőszárnyai alatt kezdett kibontakoztatni néhány lelkes és tehetséges fiatal. Annak az időszaknak egy kiemelkedő alkotása Gáspár András Ezüst félhold blues című regénye. Az Oszmán Birodalom történelmi alternatívájaként felépített fiktív világ, számomra érthetetlen módon, további fantasztikus történetek nélkül maradt. Talán a történelmi érzékenységünk az oka, vagy a sajátos nemzeti büszkeségünk, hogy a barantázó honfoglalókat jobban el tudjuk fogadni, mint a török hódítások valóságosnál nagyobb sikerét.

Az is lehet, hogy a hirtelen felkapott fantasy stílus fogta ki a szelet a magyar történelmi alternatívák vitorlájából. A kilencvenes évek elején ugyanis sorra jelentek meg az angolszászoktól importált hero-fantasy történetek, és ezzel együtt kezdetét vette egy lelkes magyar mozgalom, ami előbb csak a meglévő csatornákon, majd már saját kiadók útján kezdte ontani a teljességgel kitalált világokon játszódó történeteket. A tolkieni örökség egy hatalmas hullámmal mosta el a korábbi sivárságot e téren. Cherubion, Worluk és Ynev világai mind magyar szerzők történetei nyomán népesültek be, és a mai napig szolgálnak újabb és újabb művek táptalajául.

A távoli jövőbe vizualizált környezeteknek valamivel nagyobb múltja van a magyar irodalmi fantasztikumban, mint a tolkieni varázs-világoknak. A sci-fi már a huszadik század derekán elfogadott lektűr-irányzatnak számított, és folyamatosan voltak jó tollú követői. Zsoldos Péter, Fekete Gyula máig ható munkákat tettek le az asztalra, de olyanok is belekóstoltak a zsánerbe, akik alapvetően nem itt érték el sikereiket: Dévényi Tibor, Lőrinc L. László, Nemere István, Nógrádi Gábor, Rónaszegi Miklós, Szepes Mária és még sorolhatnám. Hatalmas lendületet adott neki a nyugati filmipar is, hiszen előbb a Csillagok háborúja, majd az Alien, a Jusarric park, később pedig a Terminator filmek porozták be világszerte a fantázia virágait. Továbbá sorolhatnék még a Dűne régi verziójától a Szárnyas fejvadászon keresztül a Mátrixig és az Avatarig több száz olyan filmalkotást, amik biztosan inspirálólag hatottak egyes szerzőkre, ám a teljes listát úgyis képtelenség felállítani.

Az újra való szüntelen szomjazás hívta elő ezen történelmi, fantasy és sci-fi világok bizarr hibrideit, amik a történelmi fantasytól a cyberpunk virtuvilágokig számtalan formában bukkantak fel.

Ma már nehéz lehet úgy nekiülni egy mű megalkotásának, hogy a háttér felvázolásakor ne sodródjunk akár szándékolatlanul egy már létező háttérvilág közelébe. Nem is kérhető számon egy mai alkotótól. A szerző is, és ezzel az olvasó is sokkal jobban jár, ha a görcsös újítani akarás helyett inkább egy jól kibélelt, kényelmes, kézhez álló környezetet válasz magának, és azt alakítja úgy, hogy a történetéhez a leginkább passzoló világot kapja.
Alternatív Középföldék tucatjait barangolhattuk be eddig is, és ezután is. Senki sem kiált plágiumot, amiért a Harry Potter kötetekben koboldok és sárkányok tobzódnak, sőt, még valami gyűrű is felbukkan egyszer ereklye gyanánt…

Az már inkább kínos, hogy a Harry Potter farvizén számtalan honi iromány is nyomdafestéket kapott, varázstudó fiúcskák és kislányok főszereplésével, titkos varázsló-társadalommal. A reneszánszukat élő vámpírtörténetek is húzzák maguk után a silány utánzataikat, ahol a háttér egyértelműen egy nagy vonalakban átvett klisé, díszlet csupán egy amúgy sem túl igényesen kidolgozott másolatból.

Ahol a klisé veszi át a vezető szerepet a háttér megformálásában, ott óhatatlanul az egész műre kihat ez az utángyártott íz.

Csepregi Tamás Szintetikus álom című könyvét mindezen szempontok szerint vizsgálva azt kell mondanom, az elsőkötetes szerző ebben a dimenzióban is zavarbaejtőt alkotott.
Sok elemzést – többek között a szerző saját vallomását – elolvastam, hiszen érthetően nem szerettem volna duplikálni egy már kitárgyalt témát.

Szerencsére (?) azonban az egész világépítésről csupán Kleinheincz Csilla egy már elérhetetlen előadásanyagát találtam, így nyugodt szívvel emeltem le a polcról ezt a puhafedeles, 2009-ben kiadott könyvet.

Az azóta elmúlt négy évben hiába vártuk egy újabb Csepregi kötet felbukkanását, az egykötetes írónak egyelőre még nem sikerült jelentkeznie a méltó folytatással.
Pedig a világ, ami életre kelt a kötet lapjain, nem szűnt meg. Pályázatra beküldött novellákban köszön vissza az itt felbukkanó disztópia, a kínai elnyomás, a monopolkapitalizmus győzelme, a környzetpusztítás visszahatásai által elszelektálódó metropoliszok, saját zsúfolt életvitelükkel, azt szabályozni igyekvő embertelen törvényeikkel, és a mindennek alternatívájaként ott lebegő élhetetlen külvilág.
A virtualitás kábítószerként fedi a valóság gyötrelmeit, a média szolgai eszköz a hatalom kezében a saját kegyetlenkedéseik elfedéséhez, az álmok nem az égig, csupán a bevárosi felhőkarcolók luxusemeletéig érnek.

Ebben a bezárt környezetben szükségszerűen kovácsolódik össze egy társadalommá a zsaru az alvilág mocskától elfertőződött zombikkal, a lakók szimbiózisra lépnek a lépcsőházat ellepő homlessekkel, a legmagasabb társadalmi osztályba kapaszkodottaknak pedig néha piti kis bűnözőket kell megfogadniuk csip-csup ügyeik intézésére.

A végletes ingerek világa ez, ahol a halál néha megváltás, néha a zsarnok kényuralmának eszköze, viszont akár így, akár úgy , de könnyen jön. Mindenhez mocsok és vér tapad, és gyakorta nem csupán átvitt értelemben.

Eszmei világkép ez egy sötét urbán történethez, cyberpunkon innen és túl. Azonkívül, hogy nem kell bajlódni a flóra és a fauna ecsetelésével, ebben az izzadságszagú nyüzsgésben tényleg nyomasztólag hat egy csöndes sikátor, vagy elhagyatott pince.

Csepregi Tamás azonban nem esik abba a hibába, hogy ezekben az olcsó hangulatokban pocskoljon, hanem következetesen tartva magát a realisztikus szálon, a kliséket módjával és még ízlésesen használva viszi végig novellányi történetei szereplőit. Kell is a visszafogottság, hiszen a tagathatatlanul noir jegyek könnyen átcsaphattak volna egy magyarított Sin City burleszkjébe.

Mivel ez nem történt meg, a szereplők katartikus változásai ellenére a nyüzsgő-rotyogó Pest-Buda Agglomerátum az utolsó oldal után is zavartalanul élheti tovább bűnös-bűzös mindennapjait.

Mi pedig várhatjuk tovább újabb kalandjait.

Megjelenés: 33.szám
Rovat: Könyvespolc 

A XXI. századi ifjúsági regény – mint a filmeken

A XXI. századi ifjúsági regény – mint a filmeken

Mostanában ismét szívesen járok postára. Gyerekként is vonzott a hely, a palotaszerű épület, a fa berakásos pultokkal, ablakokkal, kis, kerek lukkal a közepükön, félhold alakúval az aljukon.

A modernizált környezetben eltűnt ez a nosztalgikus kép – talán csak a szegedi nagypostán maradt meg belőle valami -, ám az új idők elhozták nekünk a postaboltot, ahol könyveket is árulnak. Ámulatba ejtő a választék a csöpp kis polcokon, és még örvendetesebb, hogy 300, 400 forintokért szerezhetek be olyan kiadványokat, amiket hét-nyolc éve még több ezer forintokért kínáltak a könyvesboltokban.

Nem tudom, hogy honnan, mi célból szerzik be az árukészletüket, de ma már direkt úgy időzítem a látogatásaimat, hogy mindig maradjon időm a könyvguberálásra. A legutóbbi szerzeményemet még olvasom, és valószínűleg ha végeztem vele, be fogok számolni róla, mert zseniális. A pár héttel korábbi szerzeményem viszont érdekes eset volt.

Az igazat megvallva a gyerekeimnek vettem, viszont a szülői felelősség nem engedte, hogy olvasatlanul adjam a kezükbe 

Meglepett. Olyan újdonságokat tanított, amiket magamnak is fontosnak tartok megjegyezni, és megosztani is hasznos lehet mindazokkal, akik szintén szoktak írni az olvasás mellett.

Robert Muchamore KERUB sorozatának első – mindez eddig egyetlen magyarul megjelent – kötetéről van szó, Az újonc alcímmel. Sokáig vacilláltam (a szerkesztő szerint túlságosan is sokáig), hogy magyar szerző helyett bevállaljam-e a külföldi importot, de végül úgy döntöttem, nem írok sokadik véleményt egy már ismert és elismert műről, amikor itt van ez.

Vágó Anikó fordításával minden rendben van, szerintem eltalálta a stílushoz passzoló egyszerű nyelvezetet, és úgy tudta érzékeltetni a kulturálisan alacsonyabb szintet, hogy nem ment le alpáriba. A sztori durva hitelességgel ábrázol olyan társadalmi helyzeteket és rétegeket, amiktől gyakorta elfordítjuk a tekintetünket, és jó érzésű szülő azt szeretné, hogy ne is találkozzon ezekkel a gyereke. Alkoholizmus, kisstílű bűnözés, fiatalkorú bűnbandák, drog, cigi, balhék… és az ezekkel együtt járó, szinte kötelező tragédiák vezetik fel a történetet, hogy egy kellően megalapozott háttérrel, jól elültetett motivációkkal induljon a történet kibontakozása. A főszereplőt esendősége, botladozásai a törvény betűiben teljesen hitelessé, hibái ellenére szerethetővé teszik. Olyan értékekhez ragaszkodik, mint a család, a becsület, és így válik megbocsáthatóvá mindaz, ami miatt mégis megkapja – az egyébként jogos – büntetéseit.

Nem akarom leírni a történetet, mivel ez az akció-regény elég fordulatos ahhoz, hogy senkitől se akarjam elvenni az olvasás során feltáruló kalandok élményét, ezért csak arra szorítkozom, amit nekem tanított ez a könyv:

Lehet vele haladni. Vannak ugyan nagyobb egységei, de azokon belül nem találtam négy oldalnál hosszabb fejezeteket. Csak  a könyv második felében kezd megjelenni néhány hosszabb, de ekkorra már benne vagyunk a történet sodrában, fel se tűnik a plusz egy-két oldal.

A fejezetek elválasztása is jelentéssel bír. Ha csak üres sort használ, akkor csupán időbeli léptetés történik, a nézőpont marad a régi. Ha három csillag ékelődik a fejezetek közé, akkor ott vált a rezonőr, új a szituáció, mások a szereplők.

A párbeszédek a valósághoz hasonló rövidségűek, egyáltalán nem az írót szolgálják, hogy azzal közvetítsen leírásokat, információkat. Bár kerüli a durva kifejezések használatát, érezteti, ha szabad szájú gyerekekről van szó.

Akció-regény, így kifejezetten erre a motívumra építve teljesen elhagyja a hangulatkeltő leírásokat, a gondolati, érzelmi futamokat. Szinte minden oldalon egy újabb akció, cselekmény, lényeges döntéskényszer vár a szereplőkre, mégsem hat túlzásnak, csupán csak azt érezhetjük, hogy a történetben pörögnek az események. Az unalmasabb időközökre egyszerűen visszautal, ha szükséges, kiemelve a lényeget.

A regénynek  az akciódús pörgése ellenére is egy szépen megrajzolt íve van, amiben a rossz döntéseivel lejtőre került főszereplő tinédzser egy új élethelyzetben kemény küzdelemmel helyt áll, és egy új életet kap, tele értékes, tartalmas kapcsolatokkal. Talán még egy szerelem csírája is felbukkan…

A könyv tehát sikerrel veszi azt az akadályt, amin a mai ifjúsági regények tömege elbukik; nem válik unalmassá, a mai gyerekek sem lökik félre ásítozva, mivel szinte filmélményt ad, olvasás közben annyira a saját képzeletünkre van bízva a környezet, a fejezetek megjelenítése, hogy majdnem képregényként futnak a fejünkben a szituációk. Ebben sokat segít, hogy a könyv belső borítóoldalain található figurák erősen képregény stílusú grafikák.

A gyerekeim imádták, zabálták, és nagyon csalódottak voltak, amikor kiderítettem, hogy az elmúlt hat évben még nem került sor a folytatások fordítására. Lehet, kénytelen leszek beszerezni angol nyelven.

Megjelenés: 32.szám
Rovat: Könyvespolc