(B)Irodalmi vámpírizmus

Mivel a világon semmi sem örök, minden folytonos változásban van, nem lehetnek kivételek ez alól a vámpírok sem. Az általános vélekedés felőlük az, hogy a halálon túli életük kezdetekor megáll számukra az idő, ám ez mégsem így van.

Fejlődésük vonala nem igazán illeszthető a földi élet más evolúciós sematikájába, mivel eme entitások kizárólag a fikciókban léteznek. Ottazonban már évszázadok óta, jelesül pont a történelmi Magyarország egy vadregényes tájáról eredeztetve a modern vérszívó legendát.

Az eleinte arisztokratikus magányába burkolódzó Drakula előbb mindenféle feltámadásokon esett túl, majd elkezdte szaporítani magát. Hamarabb terjedt el Amerikában, mint az öreg kontinensen – főleg a filmvásznon keresztül -, majd a sokasodás magával hozta a társadalmi hierarchizálódásukat. Immáron nem csak sokasodtak, de családokat, fészkeket, conventusokat alakítottak – társadalmi identitást nyertek. Sok helyütt megőrizték arisztokrata küllemüket és kellemüket, de ezzel együtt a dekadencia mélységeit is kitapasztalták.

Érdekes módon az idő számukra nem csak hogy nem állt meg, de egy fordított irányú kiterjedést is produkált, hiszen a pár évszázados erdélyi legendából mára kinőtte magát a Káin-vámpír, Lilith-vámpír, és vámpírokra lelünk ma már szinte minden ősi nép műmítoszaiban.

Ahogy változnak az idők, úgy változnak a vámpírok is, ezért aztán a hatvanas évek bolond vámpírjai a nyolcvanas évek őrjöngő vámpírjaivá alakultak, majd az évezred végére elkezdtek érzelmesedni, míg végül arany színben sziporkázó, romantikus vérszívókká nem lettek.

A régebben fokhagymával, kereszttel elűzhető, lefejezéssel, fakaróval irtható szörnyek időközben leszoktak a kereszténységről és a fokhagymáról, viszont beszereztek egy komoly ezüst allergiát. Talán a farkasemberektől kapták el, akikre egyszer csak lecserélték a nehézkes ghouljaikat. Az egyébként vad szörnyek igen szelíd jószágokká váltak a vámpírok alatt, enni meg ugyanazt kérik, amit a korábbi, hullazabáló félholtak – gazdáik kiszívott koncát.

A történeti áttekintés után talán már senkinél sem okoz megütközést az a kelta vámpír, aki egy mezopotámiai öregtől kapja el a fényérzékenységgel és örökléttel járó, vérivós betegséget. Történt mindez akkoriban, amikor a rómaiak végképp felhagytak a kecskelegeltetéssel, és helyette vasba öltözötten járták be az egész mediterránium, majd az európai kontinenst, és inkább adók és sarcok behajtásával foglalatoskodtak, semmint mezőgazdasággal.

Ennek a kelta ifjúnak a történetét kísérhetjük végig Izolde Johannsen regényében, amiből az első kötet egészen a Nyugatrómai Birodalom véső lehanyatlásáig tudja követni az ifjú testbe zárt örök életű lélek kalandjait.

A sorozat címe A kárhozat éjjele, a köteté pedig az egyértelműsítő Róma. Az első fejezetben máris harcra készülnek a bátor őslakók, majd később sem hígítva a történetet hosszúra nyújtott leírásokkal, akcióról akcióra léptetve megy végig a sztori, egészen a germán fejedelemség idejéig. Mégsem itt, a Piroska és a farkas őshazájában lépnek a színre a vérfarkasok, hanem már az első oldaltól kezdve ott üvöltenek a kelta vadon mélyén, majd a brit szigeteken keveredni kezdenek a különböző testnedveik a vámpírokéval.

A dekadens vonalat egyébként sem takargatja a regény szerzőnője. Bizony a hús és vér minden elképzelhető felhasználását kellően képies megjelenítéssel tárja elénk, ami a tizenéves fiúcska testébe zárt vámpír esetében még perverzebb szituációkat szül, mint amit a félholtak és szörnyszülöttek alapból képesek véghez vinni élő emberekkel… és holtakkal… és egymással… meg más szörnyszülött kreatúrákkal.

Mégsem csupán vérben tobzódó, vad őrjöngés az egész cselekményszál, hanem jut benne hely a gyengédebb érzelmek számára is. Az éhség egy dolog, de amint az kielégült, jön a szeretetéhség, a hűség, a valakihez tartozás igénye.

Társadalmilag sem a sekélyes pocsolyákat tapossuk, hanem mélyen merülhetünk az ókor népeinek etnikai feszültségeibe, az elnyomók és elnyomottak között fennálló ellenségeskedésekbe, és az azokon túlmutató ideiglenes szövetségek, barátságok, szerelmek szülte megannyi bonyodalomba.

Ha nem lennének a naturalisztikus kegyetlenséggel megírt képek, szívesen adnám a gyerekeim kezébe a Rómát, hogy eme kalandos olvasmányon keresztül kapjanak képet a barbár Európa és a rátelepedett rómaiak történetéről, benne azokkal a tényszerű eseményekkel, mint Pompeii pusztulása, Hadrianus falának építése és a keleti barbár hordák betörése. Így azonban még pár évig be kell érniük McCullough-val.

Kinek ajánlom mégis?

Sokan szeretjük az igazán szórakoztató irodalmat, ahol a fordulatos cselekmény mellett fontos, hogy az olvasottak csiklandozzák egy kicsit a zsigereinket is. Ahol az olvasó a mindennapok emberi között találja magát, ott teljes átéléssel tud izgulni a csip-csup ügyeikért, szíven érinti a hétköznapok tragédiája, ami válogatás nélkül lesújt barátra, ellenségre egyaránt. Még szörnyűbbé teszi, amikor legyőzhetetlennek tűnő ellenfél bukkan fel, ellenben ebben a közegben egy szörny is sokkal emberibbé, megközelíthetőbbé, megismerhetőbbé válik. A horror, az erotikum eszköztára nem ördögtől való, jól adagolva kellemesen csípős fűszere az irodalmi műveknek.

Aki szereti az erőset olvasmányban, annak a Róma sem lesz csalódás.

Megjelenés: 34.szám
Rovat: Könyvespolc 

Szintetikus álmodozás

Szintetikus álmodozás…

Minden fikciós irodalomnak, de sokszor még a dokumentáló jellegű írásoknak is egy fontos előfeltétele a világépítés. Még csak időben sem kell a távoli múltba, vagy a messzi jövőbe kalandoznunk ahhoz, hogy egy mienkétől teljesen idegen környezetbe csöppenve találjukmagunkat. Elég csak egy másik kultúrkör, vagy társadalmi osztály hétköznapjaiba helyezni a cselekményt, és máris jogos igényként jelentkezik a világ megismerése.

Lehet egy háttér néhány laza vonallal felvázolt, lehet némi történelmi vonulattal felvezetett, egészen a Tolkien-féle mitológiai világteremtésig. A lényeg, hogy hiteles miliőt biztosítson a szereplők és cselekedeteik számára.

Élesen különválik azonban egymástól a realisztikus valóság ábrázolása azoktól a fiktív világképektől, amik jórészt függetlenek az olvasó saját világától. Míg az előbbinél a hitelességhez az kell, hogy az olvasó több ponton megfeleltetést találjon a saját ismereteivel, addig az utóbbinál egy jól meghatározott indok miatt egy saját törvényszerűségeiben megálló rendszert kell felépíteni.

Magyar írásművek között a legszemléletesebb példát a történelmi regények és a történelmi fikciók adják. Mindkét irodalmi stílusnak lelkes olvasótábora létezik, így teremtve létjogosultságot az újabb és újabb megejelenő regények számára. Kortárs szerzők műveit vizsgálva láthatjuk, hogy pl. Bíró Szabolcs Non nobis domine című regényben a dokumentálható történelmi események időszerű sora mentén haladva egy eldugott, mikrotörténelmi kutatásokban fellelhető udvarház történései viszik a cselekményszálat. Bán Mór Hunyadi sorozatában is a realisztikus világkép határait feszegetve, de még hűen a történelmi eseménysorhoz folyik a Magyar Királyság dicső múltjának felelevenítése.

Kicsit jobban megdolgoztatja a képzelőerőt Bán Mór másik történelmi vonulatú regényciklusa, a Kárpáthia, ami már egyértelműen egy fantáziavilágon játszódik, ahol a történelmi régmúltban másként alakuló események teremtik meg a maitól teljesen idegen környezetet.

Egészen különös helyzetet teremt Fonyódi Tibor Torda-ciklusa, amelyben nem a történelmi események térnek el a realitástól, hanem olyan modern kulturális értékek eredetét plántálja vissza ezer évekkel korábbra, amivel egészen egyedi megvilágításba helyezheti történetének cselekményét, szereplőit.

Szélesi Sándorral, Hüse Lajossal közösen megálmodott másik történelmi alternatívájuk viszont már nem a régmúlt tényeinek mankóira támaszkodik, hanem merész kivilágítás a távoli jövőbe, és az univerzum mélységeibe. A Mysterious Universe világának különböző korszakai számos eddig megjelent könyvnek és antológiának szolgáltattak alapot, ikonikus figurákat szült és sikerrel vitt tovább egy olyan elsikkadni látszó irányvonalat, amit még a régi Galaktika  – és Göncz Árpád – védőszárnyai alatt kezdett kibontakoztatni néhány lelkes és tehetséges fiatal. Annak az időszaknak egy kiemelkedő alkotása Gáspár András Ezüst félhold blues című regénye. Az Oszmán Birodalom történelmi alternatívájaként felépített fiktív világ, számomra érthetetlen módon, további fantasztikus történetek nélkül maradt. Talán a történelmi érzékenységünk az oka, vagy a sajátos nemzeti büszkeségünk, hogy a barantázó honfoglalókat jobban el tudjuk fogadni, mint a török hódítások valóságosnál nagyobb sikerét.

Az is lehet, hogy a hirtelen felkapott fantasy stílus fogta ki a szelet a magyar történelmi alternatívák vitorlájából. A kilencvenes évek elején ugyanis sorra jelentek meg az angolszászoktól importált hero-fantasy történetek, és ezzel együtt kezdetét vette egy lelkes magyar mozgalom, ami előbb csak a meglévő csatornákon, majd már saját kiadók útján kezdte ontani a teljességgel kitalált világokon játszódó történeteket. A tolkieni örökség egy hatalmas hullámmal mosta el a korábbi sivárságot e téren. Cherubion, Worluk és Ynev világai mind magyar szerzők történetei nyomán népesültek be, és a mai napig szolgálnak újabb és újabb művek táptalajául.

A távoli jövőbe vizualizált környezeteknek valamivel nagyobb múltja van a magyar irodalmi fantasztikumban, mint a tolkieni varázs-világoknak. A sci-fi már a huszadik század derekán elfogadott lektűr-irányzatnak számított, és folyamatosan voltak jó tollú követői. Zsoldos Péter, Fekete Gyula máig ható munkákat tettek le az asztalra, de olyanok is belekóstoltak a zsánerbe, akik alapvetően nem itt érték el sikereiket: Dévényi Tibor, Lőrinc L. László, Nemere István, Nógrádi Gábor, Rónaszegi Miklós, Szepes Mária és még sorolhatnám. Hatalmas lendületet adott neki a nyugati filmipar is, hiszen előbb a Csillagok háborúja, majd az Alien, a Jusarric park, később pedig a Terminator filmek porozták be világszerte a fantázia virágait. Továbbá sorolhatnék még a Dűne régi verziójától a Szárnyas fejvadászon keresztül a Mátrixig és az Avatarig több száz olyan filmalkotást, amik biztosan inspirálólag hatottak egyes szerzőkre, ám a teljes listát úgyis képtelenség felállítani.

Az újra való szüntelen szomjazás hívta elő ezen történelmi, fantasy és sci-fi világok bizarr hibrideit, amik a történelmi fantasytól a cyberpunk virtuvilágokig számtalan formában bukkantak fel.

Ma már nehéz lehet úgy nekiülni egy mű megalkotásának, hogy a háttér felvázolásakor ne sodródjunk akár szándékolatlanul egy már létező háttérvilág közelébe. Nem is kérhető számon egy mai alkotótól. A szerző is, és ezzel az olvasó is sokkal jobban jár, ha a görcsös újítani akarás helyett inkább egy jól kibélelt, kényelmes, kézhez álló környezetet válasz magának, és azt alakítja úgy, hogy a történetéhez a leginkább passzoló világot kapja.
Alternatív Középföldék tucatjait barangolhattuk be eddig is, és ezután is. Senki sem kiált plágiumot, amiért a Harry Potter kötetekben koboldok és sárkányok tobzódnak, sőt, még valami gyűrű is felbukkan egyszer ereklye gyanánt…

Az már inkább kínos, hogy a Harry Potter farvizén számtalan honi iromány is nyomdafestéket kapott, varázstudó fiúcskák és kislányok főszereplésével, titkos varázsló-társadalommal. A reneszánszukat élő vámpírtörténetek is húzzák maguk után a silány utánzataikat, ahol a háttér egyértelműen egy nagy vonalakban átvett klisé, díszlet csupán egy amúgy sem túl igényesen kidolgozott másolatból.

Ahol a klisé veszi át a vezető szerepet a háttér megformálásában, ott óhatatlanul az egész műre kihat ez az utángyártott íz.

Csepregi Tamás Szintetikus álom című könyvét mindezen szempontok szerint vizsgálva azt kell mondanom, az elsőkötetes szerző ebben a dimenzióban is zavarbaejtőt alkotott.
Sok elemzést – többek között a szerző saját vallomását – elolvastam, hiszen érthetően nem szerettem volna duplikálni egy már kitárgyalt témát.

Szerencsére (?) azonban az egész világépítésről csupán Kleinheincz Csilla egy már elérhetetlen előadásanyagát találtam, így nyugodt szívvel emeltem le a polcról ezt a puhafedeles, 2009-ben kiadott könyvet.

Az azóta elmúlt négy évben hiába vártuk egy újabb Csepregi kötet felbukkanását, az egykötetes írónak egyelőre még nem sikerült jelentkeznie a méltó folytatással.
Pedig a világ, ami életre kelt a kötet lapjain, nem szűnt meg. Pályázatra beküldött novellákban köszön vissza az itt felbukkanó disztópia, a kínai elnyomás, a monopolkapitalizmus győzelme, a környzetpusztítás visszahatásai által elszelektálódó metropoliszok, saját zsúfolt életvitelükkel, azt szabályozni igyekvő embertelen törvényeikkel, és a mindennek alternatívájaként ott lebegő élhetetlen külvilág.
A virtualitás kábítószerként fedi a valóság gyötrelmeit, a média szolgai eszköz a hatalom kezében a saját kegyetlenkedéseik elfedéséhez, az álmok nem az égig, csupán a bevárosi felhőkarcolók luxusemeletéig érnek.

Ebben a bezárt környezetben szükségszerűen kovácsolódik össze egy társadalommá a zsaru az alvilág mocskától elfertőződött zombikkal, a lakók szimbiózisra lépnek a lépcsőházat ellepő homlessekkel, a legmagasabb társadalmi osztályba kapaszkodottaknak pedig néha piti kis bűnözőket kell megfogadniuk csip-csup ügyeik intézésére.

A végletes ingerek világa ez, ahol a halál néha megváltás, néha a zsarnok kényuralmának eszköze, viszont akár így, akár úgy , de könnyen jön. Mindenhez mocsok és vér tapad, és gyakorta nem csupán átvitt értelemben.

Eszmei világkép ez egy sötét urbán történethez, cyberpunkon innen és túl. Azonkívül, hogy nem kell bajlódni a flóra és a fauna ecsetelésével, ebben az izzadságszagú nyüzsgésben tényleg nyomasztólag hat egy csöndes sikátor, vagy elhagyatott pince.

Csepregi Tamás azonban nem esik abba a hibába, hogy ezekben az olcsó hangulatokban pocskoljon, hanem következetesen tartva magát a realisztikus szálon, a kliséket módjával és még ízlésesen használva viszi végig novellányi történetei szereplőit. Kell is a visszafogottság, hiszen a tagathatatlanul noir jegyek könnyen átcsaphattak volna egy magyarított Sin City burleszkjébe.

Mivel ez nem történt meg, a szereplők katartikus változásai ellenére a nyüzsgő-rotyogó Pest-Buda Agglomerátum az utolsó oldal után is zavartalanul élheti tovább bűnös-bűzös mindennapjait.

Mi pedig várhatjuk tovább újabb kalandjait.

Megjelenés: 33.szám
Rovat: Könyvespolc 

A XXI. századi ifjúsági regény – mint a filmeken

A XXI. századi ifjúsági regény – mint a filmeken

Mostanában ismét szívesen járok postára. Gyerekként is vonzott a hely, a palotaszerű épület, a fa berakásos pultokkal, ablakokkal, kis, kerek lukkal a közepükön, félhold alakúval az aljukon.

A modernizált környezetben eltűnt ez a nosztalgikus kép – talán csak a szegedi nagypostán maradt meg belőle valami -, ám az új idők elhozták nekünk a postaboltot, ahol könyveket is árulnak. Ámulatba ejtő a választék a csöpp kis polcokon, és még örvendetesebb, hogy 300, 400 forintokért szerezhetek be olyan kiadványokat, amiket hét-nyolc éve még több ezer forintokért kínáltak a könyvesboltokban.

Nem tudom, hogy honnan, mi célból szerzik be az árukészletüket, de ma már direkt úgy időzítem a látogatásaimat, hogy mindig maradjon időm a könyvguberálásra. A legutóbbi szerzeményemet még olvasom, és valószínűleg ha végeztem vele, be fogok számolni róla, mert zseniális. A pár héttel korábbi szerzeményem viszont érdekes eset volt.

Az igazat megvallva a gyerekeimnek vettem, viszont a szülői felelősség nem engedte, hogy olvasatlanul adjam a kezükbe 

Meglepett. Olyan újdonságokat tanított, amiket magamnak is fontosnak tartok megjegyezni, és megosztani is hasznos lehet mindazokkal, akik szintén szoktak írni az olvasás mellett.

Robert Muchamore KERUB sorozatának első – mindez eddig egyetlen magyarul megjelent – kötetéről van szó, Az újonc alcímmel. Sokáig vacilláltam (a szerkesztő szerint túlságosan is sokáig), hogy magyar szerző helyett bevállaljam-e a külföldi importot, de végül úgy döntöttem, nem írok sokadik véleményt egy már ismert és elismert műről, amikor itt van ez.

Vágó Anikó fordításával minden rendben van, szerintem eltalálta a stílushoz passzoló egyszerű nyelvezetet, és úgy tudta érzékeltetni a kulturálisan alacsonyabb szintet, hogy nem ment le alpáriba. A sztori durva hitelességgel ábrázol olyan társadalmi helyzeteket és rétegeket, amiktől gyakorta elfordítjuk a tekintetünket, és jó érzésű szülő azt szeretné, hogy ne is találkozzon ezekkel a gyereke. Alkoholizmus, kisstílű bűnözés, fiatalkorú bűnbandák, drog, cigi, balhék… és az ezekkel együtt járó, szinte kötelező tragédiák vezetik fel a történetet, hogy egy kellően megalapozott háttérrel, jól elültetett motivációkkal induljon a történet kibontakozása. A főszereplőt esendősége, botladozásai a törvény betűiben teljesen hitelessé, hibái ellenére szerethetővé teszik. Olyan értékekhez ragaszkodik, mint a család, a becsület, és így válik megbocsáthatóvá mindaz, ami miatt mégis megkapja – az egyébként jogos – büntetéseit.

Nem akarom leírni a történetet, mivel ez az akció-regény elég fordulatos ahhoz, hogy senkitől se akarjam elvenni az olvasás során feltáruló kalandok élményét, ezért csak arra szorítkozom, amit nekem tanított ez a könyv:

Lehet vele haladni. Vannak ugyan nagyobb egységei, de azokon belül nem találtam négy oldalnál hosszabb fejezeteket. Csak  a könyv második felében kezd megjelenni néhány hosszabb, de ekkorra már benne vagyunk a történet sodrában, fel se tűnik a plusz egy-két oldal.

A fejezetek elválasztása is jelentéssel bír. Ha csak üres sort használ, akkor csupán időbeli léptetés történik, a nézőpont marad a régi. Ha három csillag ékelődik a fejezetek közé, akkor ott vált a rezonőr, új a szituáció, mások a szereplők.

A párbeszédek a valósághoz hasonló rövidségűek, egyáltalán nem az írót szolgálják, hogy azzal közvetítsen leírásokat, információkat. Bár kerüli a durva kifejezések használatát, érezteti, ha szabad szájú gyerekekről van szó.

Akció-regény, így kifejezetten erre a motívumra építve teljesen elhagyja a hangulatkeltő leírásokat, a gondolati, érzelmi futamokat. Szinte minden oldalon egy újabb akció, cselekmény, lényeges döntéskényszer vár a szereplőkre, mégsem hat túlzásnak, csupán csak azt érezhetjük, hogy a történetben pörögnek az események. Az unalmasabb időközökre egyszerűen visszautal, ha szükséges, kiemelve a lényeget.

A regénynek  az akciódús pörgése ellenére is egy szépen megrajzolt íve van, amiben a rossz döntéseivel lejtőre került főszereplő tinédzser egy új élethelyzetben kemény küzdelemmel helyt áll, és egy új életet kap, tele értékes, tartalmas kapcsolatokkal. Talán még egy szerelem csírája is felbukkan…

A könyv tehát sikerrel veszi azt az akadályt, amin a mai ifjúsági regények tömege elbukik; nem válik unalmassá, a mai gyerekek sem lökik félre ásítozva, mivel szinte filmélményt ad, olvasás közben annyira a saját képzeletünkre van bízva a környezet, a fejezetek megjelenítése, hogy majdnem képregényként futnak a fejünkben a szituációk. Ebben sokat segít, hogy a könyv belső borítóoldalain található figurák erősen képregény stílusú grafikák.

A gyerekeim imádták, zabálták, és nagyon csalódottak voltak, amikor kiderítettem, hogy az elmúlt hat évben még nem került sor a folytatások fordítására. Lehet, kénytelen leszek beszerezni angol nyelven.

Megjelenés: 32.szám
Rovat: Könyvespolc 

Gőzerővel folyt a buli az Urbánszki-tanyán

Urbánszki László barátunk ismét alaposan kitett magáért vendéglátás területén. Még szerencse, hogy nem holmi fogadós, mivel ilyen bőséges lakoma mellett bizony hamar kifogyna a kamra.  Két nap szédelgés után tudtam magamat a billentyűzetre engednem, hogy valamiféle históriáját adjam eme sorban harmadik, erdőmélyi tanyativornyának.

Hogy az elejéről kezdhessem, bizony hónapokkal korábbra kell visszautalnom. Debrecen sok érdemes, írómesterséggel kacérkodó emberrel büszkélkedhet, ám ezek közül senkit sem találtam magam mellé útitársnak. Maradt hát a rég bevált módszer, és a lehető legközelebbi célhoz az oszkar.hu-n kerestem fuvart.  Végül Adrienn repített fel a kis kétszemélyesre alakított ezüstvillámával, majd egy rövid regeneráció után, amit az Aréna Plázában ejtettem meg, átslattyogtam a Népligetbe a buszhoz.  Már itt találkoztam az első írópárossal. Ndy és Zora elláttak némi jó tanáccsal – pl. hogy előre meg kell vennem a jegyet a pénztárnál, ha utazni akarok –, s így társasággal kerültem ki a vadregényes Tatárszentgyörgy és Ladánybene között elterülő erdőbe.

A tanyán eddigre szépen gyűltek a vendégek, az asztalon a hozott italok, ennek következtében a felkínált fakupák közül nekem immár nem volt nagy a választék, ám annál könnyebben került bele utána innivaló. Feltornyozva vártak az igazán ünneplésre méltó, frissen megjelent „Vérszagra gyűl” című könyvek is.

Amint ideje jött, egynéhány könyvet magam is felnyaláboltam, és úgy nyargaltunk ki a kocsikhoz, majd át Ladánybenére, a kultúrházba. Jó volt látni egy tényleg megbecsült kiskönyvtárat, amit a megnyert pályázatból az utolsó fillérig korszerűsítettek! Jó és élő példája ez annak, hogy mennyire nem a vidékieken múlik az, hogy az ország még mindig az információs társadalom előszobájában toporog. A könyvbemutatóra megnyitott előadóteremben is lehetett volna akár kivetítéses műsort tartani, de szerencsére a házigazda habitusa fölössé tett minden egyéb hang- és fényeffektust adó szerkezetet: Urbánszki az első feltett kérdésre (ami a mai ifjúság olvasásra szoktatásának lehetőségeit firtatta) azonnal a fél honfoglalást és a Magyar Királyság első évszázadait átívelő történelmi értekezéssel válaszolt.  A későbbi kérdésekre is hasonló (fó)kuszáltsággal irányozta feleleteit, így az alig féltucat kérdés nyomán egészen sokat megtudhattunk a gyerekkoráról, világi nézetéről, a tervezett munkáiról, képet kaptunk a családjáról, sőt, még azt is megtudhattuk, hogy ma élő példaképe Nemes István, alias John Caldwell, akitől még bőven volna mit tanulnia. Azt, hogy miként lehet olvasásra nevelni gyerekeket, elég röviden vázolta a sokadik visszakanyarodás után: „Sehogy. A lehetőséget kell megadni nekik, meg mutatni a jó példát.”

Hát, ezzel nem tudok vitatkozni. A bő másfél-kétórás könyvbemutatónak a vendégek gyomorkorgása vetett véget, ugyanis emlékeinkben a bográcsban fövő gulyás képével hagytuk hátra az Urbánszki-tanyát, és ez a kép az est beálltával egyre élesebbé vált lelki szemeink előtt. Egy gyors dedikálást követően, amin a helyi polgármester is sorba állt az őt megillető tiszteletpéldányokért, ismét autókba pattantunk hát, és valódi, éhes sáskahadként rohantuk le vendéglátónk hajlékát.

Az est további része kötetlen beszélgetéssel telt, ami alatt nem csupán a bogrács ürült ki, de megcsappant a felhalmozott italkészlet is. A társaság összetételéből adódóan a témákat nem kellett moderálni, sem felvezetni, és senkit sem láttam szerényen félrehúzódva mélabús verset farigcsálni.

A farigcsálásról amúgy is mindenkinek rönkbútor, fakupa és egyéb helyben készült érdekességek juthattak az eszébe, minthogy a házigazda saját keze munkái vettek körbe minket. Próbálta ugyan eladni a középkori fegyverutánzatokat is, amik főként különböző méretű balták és szekercék formájában jelentek meg hol az asztalon, hol a kezekben, ámde a legkevésbé sem ez volt a fő téma.

Minthogy a napokban várható a „Fegyver csörög” című opuszának megjelenése, és Szélesi Sándor megjegyzése, miszerint minden történelmi regény elkerülhetetlenül történelemhamisítással jár, mélyen betalált az írói önérzetekbe, főleg ennek a körbejárásán telt az éjszaka. Ha végső megegyezés nem is, annyi megállapítás született, hogy az igazság tekintetében más szórakoztató, irodalmi műfaj sincs jobb helyzetben, és a legtöbb, amit egy íróember tehet, hogy megpróbál legalább a tények mentén hiteles maradni. A leggusztustalanabb hozzáállás az egyedi eszmék szolgálatában tett tényferdítések, utána következik a történelmi személyek sablonos felmagasztalása, avagy demonizálása, de még a konteók mentén történő egyoldalú ténysorolások is nehezen megbocsáthatók. A legnehezebb helyzetben a sci-fi szerzők vannak, a magasirodalom műveléséhez pedig nem focizunk eleget.
Mindenszentek napját épp az élet, a világmindenség meg minden fontosabb kérdéseinek megválaszolásával fogadtuk, majd végre némi alvást eszközölve, felkészültünk a szombati napra.

A villámgyorsan telő ünnepnapon további vendégek érkeztek. A születésnapos Andy Baron és tündérmalac kiskutyája mellett megjelent az ókori történelmet író barátom, Marcellus Mihály.  Felvonult a Goldbook Kiadó teljes vezetősége Bán Mórral erősítve a zsáner képviseletét, és végre befutott Maggoth barátom is. 

A társaságot ismét nem kellett animálni, folyt a szó és az ital minden nehézség nélkül. Közben szövődtek románcok, megállapításra került, hogy a magyar líra nagyrészt halott, az a kevés meg leromlik az olyan varródánieles szójátékokon, amilyenekből a jelenlévők bármelyike gyárt egy szakajtóval pár óra alatt. Például a kedvenc házvezetőnőnk véleményét kifejezve:

Jó játék a villanypásztó’

Az se baj, ha megbasz párszó’

Tán addig se költőt jáccó’

Hát, jó játék a villanypásztó’!

Persze, akinek nem inge, ne vegye gatyára! A némi felolvasásokkal tarkított vita hevében születtek vehemensebb kinyilatkoztatások, ám végül a fegyverek a helyükön maradtak. Azaz nem egészen; délután már odáig merészkedtem, hogy az arra fogékonyaknak az íjászkodás alapjait tanítgattam, amennyire azt az aktuális lehetőségeim engedték. Jóféle sportíj, gyakorló szaruíves íj és egy egészen csinos Kassai-féle visszacsapó íj állt rendelkezésünkre, így aztán a lövöldözésnek csak a gyorsan sűrűsödő sötétség vetett véget.
Közben újabb súlyos veszteségeket szenvedett a folyadékállomány, ami ebből kifolyólag némi utánpótlásra szorult. Az elkészülő babgulyás pedig igazán megértő és befogadó gyomrokra talált, melynek eredményeképpen aztán végül a tanyaőrző ebjószágok jártak pórul.

Az este folyamán még hallottam némi infót a Goldbook Kiadó elektronikus kiadványai felől, majd egy kinyilatkoztatást, amolyan kiadói ars poeticát, miszerint olyan könyvekre van szükség, amin keresztül a magyar büszke lehet a származására, múltjára. Kaptam meghívást egy antológiába és immár vár rám egy szinopszis megírása is, amiből remélhetőleg hamarosan könyv lesz.

Összegzésül még azt emelhetem ki, hogy meglepően gyorsan és jól reagált a magyar kiadói és írói közösség egy újfajta zsáner felemelkedésére, történetesen a steampunk művekre. Maggoth ugyan még nem tudta bemutatni az új könyvét, de a Nostradamus levelei sorozata egyértelműen ebbe a műfajba tartozik. Czinkóczi Kriszti egész megjelenésével képviselte a viktoriánus korszakot, és rendre kiderült többekről, hogy vagy írtak, vagy készülnek írni az eszközeit felhasználó művet.

A vasárnap a búcsú napja volt. Meghasadt fapoharak, kiürült palackok, a lakoma szerteheverő romjai köszöntötték a reggelt, ám ennek eltűntetése csupán percek kérdése volt. A szalagon gyártott melegszendvicsek hamar összhangba hozták a gyomorsavat az agykapacitással. Kissé túlpörgetett üzemben gyártotta a kávét az öblös kotyogó, de még időben útra keltünk végül, hogy a ritkásan járó buszok egyikét elkaphassuk. Tamás, Laci nagyfia amúgy is elérte volna a buszt, legfeljebb kicsit odalép a morgós hangú, spéci járgánynak a következő megállóig.

Velünk lett tele a busz, majd az utolsó búcsúzkodás után kissé kétségbeesve konstatáltam, hogy közel öt órám van még az estére foglalt oszkar.hu-s fuvarom indulásáig. Némi vacilla után végül felmentem az Eiffel teraszára, és onnan gyönyörködtem a Nyugati pályaudvar épületében. A viktoriánus képet mintegy véletlenül egy cilinderes, ballonkabátos fiatalember is kiegészítette... Ellátogattam a Terror Házához, majd a Kodály köröndre, átböngésztem féltucat könyvesbolt kínálatát, majd amikor végre helyet foglaltam a hazaúton, igencsak illetlen módon – bealudtam. Szerencsére ez akkor éppen nem jelentett gondot, vagy legalábbis a tanyáról hozott füst- másnaposság- és izzadtságszagom mellett eltörpült, mint kellemetlenség.

Otthonomba érve aztán előtártam kincseim: a dedikált könyveket, az alaposan felavatott talpas fakupát, az erdő kincseiből készült karácsonyfa-díszeket. Még aznap éjjel elkezdtem összeállítani az antológiába készülő novellám és a steampunk regényem szinopszisait, így remélhetem, hogy a III. Urbi-buli legnagyobb kincse majd nem is ez a töméntelen élmény, hanem az olvasók elé kerülő műveim lehetnek!

(A fotókért Andy Baront illeti köszönet.)

Képregény lesz a Nyugaton a helyzet változatlan

Részletes, történelmi hitelességű illusztrációkkal, képregényalbumként jelenik meg májusban Erich Maria Remarque német író első világháborúról szóló remekműve, a Nyugaton a helyzet változatlan.

Az 1928-ban kiadott könyvet több mint ötven nyelvre fordították le, az utókor a huszadik század egyik legfontosabb háborúellenes remekműveként tartja számon. Most Peter Eickmeyer grafikus értelmezésében 70 nagyméretű és több mint 100 kisebb rajz eleveníti fel a regényt. A képek egy sötét, komor világot ábrázolnak fekete, hamuszürke és földszínű árnyalatokkal.

Remarque háborús sérültként már 1917/18-ban elkezdte írni könyvét egy kórházban, később azonban felhagyott vele, és csak 1927-ben vette elő újra a kéziratot, hogy befejezze művét - idézte fel Thomas Schneider, az íróról elnevezett osnabrücki békeközpont vezetője. Mint mondta, a regény nem önéletrajzi alapú, jóllehet első megjelenésekor ezt sugallták. Remarque akkoriban újságíró volt, ennek megfelelően számos forrást felhasznált a könyv megírásához.

Peter Eickmeyer is hasonló alapossággal dolgozott: képeinél történelmi hitelességre törekedett. Feleségével, Gaby von Borstellel külön utánajárt például annak, mikor váltotta fel a heggyel díszített porosz sisakot a hathatósabb védelmet nyújtó acélsisak. Grafikáin tudatosan utal híres háborús filmek motívumaira és képzőművészeti alkotásokra, például Pablo Picasso Guernicájára is.

A grafikus szerint csak véletlen egybeesés, hogy éppen az első világháború kitörésének 100. évfordulóján jelenik meg könyve. Mint mondta, már régóta akart készíteni egy képregényalbumot, Remarque művével pedig 2009 óta foglalkozik, részben lokálpatriótai indíttatásból, hiszen a világhírű író is Osnabrückből származott. A kötet a bielefeldi Splitter Kiadónál jelenik meg.

A képregényalbum a képregények egy típusa. Eredeti angol elnevezése, a graphic novel (rajzolt regény) arra utal, hogy az általa feldolgozott történet jóval hosszabb és összetettebb mint a más, füzetek formájában megjelenő képregényeké.

Forrás: MTI | 2014. 02. 17. 18:52:00

Emlékkocka Jack Kirbynek

Húsz éve, 1994. február 6-án halt meg a "képregény atyjaként" emlegetett Jack Kirby, az Amerika kapitány, az X-Men, a Hulk, a Fantasztikus Négyes és a Thor társszerzője.

Amikor betört az éppen születőben levő műfaj élvonalába, nem sokan gondolták, hogy e téren maradandót lehet alkotni, ő azonban töretlen alkotókedvvel, sziporkázó ötletekkel, minden nehézséget leküzdve a képregény legmeghatározóbb személyiségévé nőtte ki magát.

Jacob Kurtzberg néven született New Yorkban, egy osztrák zsidó bevándorló családban 1917. augusztus 28-án. Apja szabó volt, aki New York-i ruhagyárakban talált állást, de fizetéséből csak szűkösen tudtak megélni, ezért Kirby már kiskorától próbált pénzt keresni, dolgozott újságkihordóként, kifutófiúként, festőként. Kevés megtakarított pénzén ponyvaregényeket, képregényt, újságot vásárolt, délutánjait a mozikban töltötte. A mozifilmek és a képregény-csíkok voltak a rajziskolája: nem a stílusukat, hanem a technikájukat tanulta el, a valóság reprodukálása helyett lendületes mozgásokat ábrázolt, eltúlozva a szereplők méreteit.

Kirby sokáig kilincselt, hogy rajzait politikai és irodalmi újságoknak adhassa el, végül aztán karikaturistának állt. A rajzasztalnál kötött barátságot a rajzoló és újságíró Joe Simonnal, akivel közösen később képregények, történetek és hősök százait alkották meg. A párost 1939-ben alkalmazta a gyorsan népszerűvé vált képregény műfajában próbálkozó Timely Comics (a későbbi Marvel) kiadó vezetője, Martin Goodman, s ők néhány hónap alatt megalkották minden idők egyik legnagyobb képregény-sikerét, a Captain America sorozatot. Akkoriban már nyilvánvalónak tűnt, hogy az Egyesült Államok hamarosan belép a második világháborúba, ezért úgy döntöttek: a cselszövő Adolf Hitler lesz. Az 1940. december 20-án megjelent első szám borítóján a kék-fehér-vörös uniformist viselő Amerika Kapitány volt látható, amint egy jól irányzott pofonnal tiszteli meg a náci Führert - a provokatív, reklámfogásnak is kiváló borítóval Kirby teremtménye a hősiesség és hazafiság megtestesítője lett, a füzetből egymillió példány kelt el.

A rajzoló 1942-ben megnősült, nevét ekkor változtatta hivatalosan is Jack Kirbyre, házasságából négy gyermek született. A háború után megcsappant az érdeklődés a szuperhősök iránt, így a trendet követve Simon és Kirby krimit, horrort, vicces állatfigurákat rajzolt és megteremtették a romantikus képregényt. Első ötletük My Date címmel jelent meg, könnyed és humoros stílussal a háború utáni amerikai ifjúságot vette célba. A felnőtteknek szánták a Young Romance című kiadványt, amelyben minden kelléket felsorakoztattak, ami egy szappanoperához elengedhetetlen, a történetek csordultig voltak szerelemmel, árulással, szívfájdalommal, könnyel és boldog végkifejlettel.

Saját kiadót is alapítottak, de hiába dolgoztak éjt nappallá téve, csődbe mentek, s két évtized után elváltak útjaik. Kirby a hatalmas DC Comics kiadóhoz szerződött, ahol 30 hónap alatt 600 oldalnyi képregényt gyártott, de ekkor pénzügyi viták miatt felmondott. Ismét az immár a Marvel élén álló Goodmant kereste meg, aki úgy döntött: Kirby és a képregény részleget vezető Stan Lee (nem mellesleg Goodman sógora) eredjenek az újraéledő szuperhősök nyomába. Ötleteik és karaktereik révén következett el a Marvel újabb aranykora. Kidolgozták a "Marvel módszert", azaz a korábbiaktól eltérően előre kitalálták a teljes történetet és párbeszédeket, a képeket csak ezután rajzolták hozzá. A másik nagy ötlet a titkos alteregó volt, a hősök emberfeletti képességeinek rejtegetése, immár nem teljesen tökéletes szuperhősökkel, hanem komplex, mindennapi problémákkal is küszködő karakterekkel dolgoztak. Így született meg a Marvel Univerzum a hatvanas évek legnagyszerűbb képregényének tartott FantasztikusNégyessel és a később hozzájuk társult Ezüst Utazóval, Kirbyék a képregények történetében először állítottak egyetlen hős helyett egy egész csapatot a középpontba. Majd következett az X-Men, Thor, Hulk és a Vasember figurája. A Twenty Century Fox filmvállalat több Marvel karakterből már ekkor rajzfilmsorozatot készített, de a szuperhősök a mozikba csak a 20. század végén jutottak el, mivel megjelenítésük olyan speciális effektusokat igényelt, mely addig nem álltak rendelkezésre.

Kirby lassan elveszítette lendületét, több csalódás érte és úgy érezte, a Marvel nem méltányolja munkáját. Az 1970-es évek elején a rajzfilm felé fordult, több tévés sorozatot rajzolt. 1978-tól már csak néha-néha dolgozott, majd végleg búcsút mondott élete nagy szerelmének, a képregény-rajzolásnak és a maga teremtette hőseinek. 1994. február 6-án halt meg, népes rajongótábort és több tízezer oldalnyi rajzot hagyott maga után, az általa teremtett hősök kalandjait elbeszélő hollywoodi filmek már több mint hárommilliárd dollárt jövedelmeztek.

(MTI)

Mangák a Lipcsei Könyvvásáron

 Forrás: MTI | 2014. 01. 26. 12:39:49

  

Az első Manga Comic Convention (MCC - Manga Képregény Kongresszus) pedig a könyvvásárral párhuzamosan nyitja meg kapuit a látogatók előtt március 13-án.

Első alkalommal kapnak saját, önálló bemutatótermet a mangák és egyéb képregények a Lipcsei Könyvvásáron, a rajzolt könyvek iránt érdeklődők így először tölthetnek meg saját nagytermet: mintegy 170 kiállítót várnak a szervezők, akik 150 rendezvénnyel készülnek. Az érdeklődők workshopokon ismerkedhetnek meg többek közt a kalligráfiával és a japán nyelvvel. A pihenésre vágyókat japán teakert és a tradicionális japán konyha ínyencségei is várják - olvasható az esemény honlapján. A képregények szekciójának terme külön bejárattal és a könyvvásárhoz kapcsolódó bejárattal is rendelkezik, ezért az ilyen rendezvényekre igen gyakran jelmezben érkező vendégek számára az öltözéket illetően külön szabályzatot is közöl honlapján az MCC.