2015/07/03

A megmentő könyvlelet

Amikor a kezembe került Frei Tamás A megmentő című könyve, még arra gondoltam, de jó kis akciós krimit találtam. Nem is sejtettem, hogy egy különleges fejlődésregényt szabadítottam ki a centis porréteg alól.
Történt ugyanis, hogy legújabb munkavégzési helyemen, a frissen kapott öltözőszekrényem tetején, egy kiürített szerverszekrényen túl, ahová még a takarítónő sem nyúl, szerettem volna eldugni egy közelebbről nem meghatározható jogállású cipősdobozt, és a művelet nem sikerült. Amikor aztán széket kerítettem és megnéztem, mi akadályoz, az évek óta háborítatlanul gyűlő porban egy vaskos kötetre bukkantam. A felületes tisztítás után rájöttem, hogy egy szinte olvasatlan Ulpius kiadványt. 
Frei Tamásról szinte mindenki hallott, közismert tévés riporter, van kávéház lánca, és az sem titok, hogy szokott könyveket írni. Reménykedhettem hát, hogy mindezeket az értékeit jól kamatozatva egy élvezetes olvasmányélményhez juttat majd a sztorijával.
Nem kellett csalódnom. A majd’ hatszáz oldalas, puhafedeles könyv három napra a menetfelszerelésem része lett, amely idő alatt megkedveltem Andrét, a magyar származású idegenlégiós mesterlövészt, tudtam izgulni a nőjéért, a küldetése sikeréért, és örültem a végén a happy endnek.
Hanem, miközben olvastam, akarva-akaratlanul kénytelen voltam szakmai szemüvegen keresztül is megítélni a művet. Bizonyára ez már örök átkom megannyi könyv szerkesztése, lektorálása és digitalizálása után. Sorra vettem hát, hogy alapvetően miért is tudott Frei Tamás első kötetes író ilyen kellemes élményhez juttatni – kávé nélkül.
A körültekintő alapossággal vezetett cselekményszálak kényelmesen követhetőek, nem gabalyodtam bele sem az időbe, sem a sorrendiségbe. A felvonultatott karakterek éltek, törekedtek a saját céljaikért, többnyire logikusan és a körülményeknek megfelelő reakciókkal. A fellépő kommunikációs nehézségek még annyira sem vették át a cselekménybonyolítás szerepét, mint egy átlagos amerikai filmben. A legutóbbi történelem láttatása üdítően egyedi. Nem mindenhol tudtam egyetérteni vele, viszont minden további nélkül képes voltam beleélni magam a Frei által felépített fikcióba, amiben az oroszok a rosszak, Európa nyugati része küzd a gonosz ellen, és a kontinens többi része támogatja ebben. Minthogy a könyv megjelenése óta eltelt öt év, néhány dolgot felülírt a történelem, talán már a szerző sem úgy látja a dolgokat, mint akkor és ott, ám ez a történetet nem befolyásolja. Akár úgy is történhetett volna, talán sok eseményt jobban leír a könyv, mint ahogy a publikumnak tálalta „tényként” a média. Az meg kimondottan kellemesen hatott, hogy végre egy olyan világba csöppenhettem, ahol az USA csupán egy távoli ország, nem pedig az Univerzum Közepe.
Még érdekesebbnek tűnt számomra azonban az, hogy ez az első kötet valódi fejlődésregényként is felfogható. Méghozzá egy olyan különleges módon, ahol nem a főhős jellemfejlődése követhető végig, hanem az író szakmai kibontakozása: Az első képek még görcsösen, nagyon a maximális élességre törekedve jelennek meg, amit csak lassanként sző át, old fel a lektűri lazaság. Ahogy ez végre beépül az író rutinjába, úgy lesz egyre valóságosabb íze a hamburgereknek, illata a kávéknak, úgy válnak egyre letaglózóbbakká a megírt kegyetlenségek és borzalmak. A közben kibontakozó szerelmi szálnak külön jót tesz, ahogy az egész könyv egy szép színátmenettel tolódik leírásaiban a realisztikustól az érzelmi felé. Mire megkomolyodik a két főszereplő közötti kapcsolat, régi ismerőseinkké válnak.
Hanem a szerkesztői munka is hasonlóan jól lekövethető, bár korántsem ennyire örvendetesen pozitív előjellel. Freinek, talán a külföldi nyelvi környezet miatt, de gyakori hibája a magyartalan megfogalmazás, a felcserélt szórend. Szerkesztésnél ez ma már legtöbbször egy gyors kijelölés-áthúzással javítható. Ahogy a regényben haladtam, nekem úgy tűnt, a szerkesztő szépen lassan lazítani kezdte, majd el is engedte a gyeplőt: míg az első fejezetek szinte akadémiai lektorálásban részesültek, ahogy kezdtem volna belelendülni az olvasásba, egyre gyakrabban akasztottak meg a folyamatosan előbukkanó hibák. Az egy-egy betű kihagyása még gyorsan túlléphető, ám amikor értelmezési nehézségek miatt kellett újra nekilendülnöm a mondatnak, majd egy számomra értelmezhető megfogalmazással behelyettesíteni azt, akkor már erőst kizökkentem az olvasási élményből.
Minthogy számomra sokszor csak percek állnak rendelkezésre ahhoz, hogy újabb falatokat fogyaszthassak az aktuális könyvemből, amúgy is nehéz beleélnem magam a történetbe. Van egy külön erre kifejlesztett kis szobácska az agyamban, ahová eltárolom a hangulatot, a miliőt, a legutolsó érzelmeimet, és ezeket kapom elő, amikor újra lehetőségem nyílik befalni pár oldalt az aktuális olvasmányomból. Így nekem nehéz megbocsátanom, ha ebbe a kis örömömbe is belerondít valami kiadónál észre nem vett hiba. Bevallom, röpítettem már könyvet a sarokba emiatt. Nem is egyszer. A megmentő nem tanult meg repülni. Sikerült a lélektani határon belül maradnia. Sőt, utána nyugodt szívvel adtam tovább a páromnak, akiről tudom, hogy még nálam is hamarabb képes összeveszni egy könyvvel.
Külön nyerő momentuma a regénynek a rajta keresztülsütő szakmai öntudat. Ezt a könyvet egy felelősségteljes tudósító írta, aki nem engedhette meg magának, hogy exhas találjon ki helyszíneket, bombákat, technikai megoldásokat. Érezni azt a biztonságot, amivel a hitelesség mindvégig jelen van a történetben. Egyszer sem éreztem úgy, hogy a leírtaknak utána kellene néznem a neten, vagy ellenőriznem kéne a közölt adatok valódiságát. Jó érzékkel kerüli az iskolás, kioktató stílust, de nincsenek kényeskedő elhallgatások sem, ahol nem tudom eldönteni, hogy az írói tudatlanság, vagy a gyáva „politikai korrektség” miatt nem ismerhetem meg valaminek a hátterét. Ami nincs benne a sztoriban, az nem is kell hozzá. Se lábjegyzetben, se zárójelben. Bátor amennyire szükséges, viszont nem érzem előnyomakodni a történet mögül a lázadó szerzőt, aki a személyes meggyőződésének csatornájává akarja tenni az írását. Lektűrként pörgős és plasztikus, ám ügyesen távol tartja a közönségessé alacsonyító, hatásvadász elemeket. Akad hely a szép, érzékletes leírásoknak, ellenben szépírói magaslatokra ne számítsunk: a mélylélektani boncolgatás, az átvitt értelmű szimbolizmus nem az író sajátja. Legalábbis A megmentőben még nem.
Mindezek után örömmel vettem, amikor kiderült, hogy A bankár és a 2015 című könyvek az itt felépített főhősök történetének folytatásai. Szívesen fogom elolvasni azokat is, és bizonyára nem várom meg vele, amíg valami szekrény poros tetején bukkanok rájuk.

Megjelenés: 
Rovat: Egyéb