Bevallom, az idei nyár nekem a migránsok ügyével telt el. Bár sokminden történt – családi és könyves
események váltogatták egymást munkahelyi kihívásokkal, utazásokkal –, bármerre jártam, az ő ügyük minduntalan szembe jött. Az utcán, a lépcsőházban, a személyes kapcsolataimban. Még az olvasmányaimban is. Végül már az álmaim közé is belopódzott. Főleg, mialatt A sárkány halála című, oroszból 1985-ben Sárközy Gyula által magyarra fordított japán sci-fit olvastam. Az 1973-ban írt történet a képzelt 1989-ben játszóik, és a nagyszerű, tudományos fejtegetésen túl azt a társadalmi kérdést feszegeti, mégis milyen lehetősége volna a japán népnek a hazája nélkül. Üdítőleg hatott, hogy a szokásos “jönnek az űrlények és jól megterrorizálnak mindenkit” koncepció helyett egy jóval valószínűbb – és 2011 óta hátborzongatóan valóságos – probléma mentén teremti meg a szituációt. Nem a bolygót (a galaxist, a világot) kell megmentenie egyetlen hősnek, sőt aki túl sokat hősködik, hamar meghal. Komacu Szakjo úgy tud sodró lendületet adni a történetnek, hogy közben fájdalmasan reális keretek között tartja az eseményeket: Végig azt éreztem, hogy bizony pontosan ez folyik napjainkban is, igaz nem a japán nép került kényszerpályára, és nem a természet, hanem a politika erői küldtek a süllyesztőbe egy hatalmas földterületet, a rajta élő emberekkel együtt.
események váltogatták egymást munkahelyi kihívásokkal, utazásokkal –, bármerre jártam, az ő ügyük minduntalan szembe jött. Az utcán, a lépcsőházban, a személyes kapcsolataimban. Még az olvasmányaimban is. Végül már az álmaim közé is belopódzott. Főleg, mialatt A sárkány halála című, oroszból 1985-ben Sárközy Gyula által magyarra fordított japán sci-fit olvastam. Az 1973-ban írt történet a képzelt 1989-ben játszóik, és a nagyszerű, tudományos fejtegetésen túl azt a társadalmi kérdést feszegeti, mégis milyen lehetősége volna a japán népnek a hazája nélkül. Üdítőleg hatott, hogy a szokásos “jönnek az űrlények és jól megterrorizálnak mindenkit” koncepció helyett egy jóval valószínűbb – és 2011 óta hátborzongatóan valóságos – probléma mentén teremti meg a szituációt. Nem a bolygót (a galaxist, a világot) kell megmentenie egyetlen hősnek, sőt aki túl sokat hősködik, hamar meghal. Komacu Szakjo úgy tud sodró lendületet adni a történetnek, hogy közben fájdalmasan reális keretek között tartja az eseményeket: Végig azt éreztem, hogy bizony pontosan ez folyik napjainkban is, igaz nem a japán nép került kényszerpályára, és nem a természet, hanem a politika erői küldtek a süllyesztőbe egy hatalmas földterületet, a rajta élő emberekkel együtt.
Amikor a családomhoz látogattam el Szegedre, öcsém polgárőrként panaszkodott, milyen nehéz dolguk van a migránsokkal. Azóta megtízszereződött a számuk. A sárkány halálát olvasva akaratlanul is megképzett előttem egy százmilliós nép inváziója, ahol nem csak a szegényebb szerencsétlenek menekülnek gyalog, papírok nélkül, hanem gyakorlatilag mindenki. Mihez kezdene a mai világ egy olyan méretű emberáradattal? Lehet, hogy hamarosan pontos választ kapok erre a kérdésre.
Vöröskeresztes önkéntesként járok ki a menekülttáborba. Nyitott katonai sátrak. Éles szélű konzervesdobozok, kupakok, törött üvegcserép. Szemét mindenütt. Afrikai lány tőlem kérdezi, hol a doktor. Némaságba menekült kisfiú, aki mutogat, ráncigál, morog, nyög. Nem rajzol, csak radíroz. Valamit el akar tüntetni az életéből, az emlékei közül. Szülei nincsenek, egy fiatal nő felügyeli. Nem értem mit magyaráz, nem tudok ilyen nyelven. Japánokkal sem lenne könnyebb dolgom, azzal a néhány rám ragadt szóval a szamurájos-nindzsás filmekből, karate edzésekről. Ha velük lenne tele a tábor, akkor se jelentene sokat, melyikük a robotprogramozó mérnök, melyikük az illemtan tanár. Fáradt, bizonytalanságuk őrületével küzdő emberek valamennyien.
Kiválóan érzékelteti Szakjo, micsoda emberpróbáló feladat már maga az elszakadás is: hiába reng alattad a föld, borulnak rád a falak, ettől függetlenül elhagyni azt a helyet, ahol megszülettél, ahol a jól ismert szomszédok és utcák vesznek körül, ahol értik az emberek, amit mondasz, és ha bajod van, tudod hol, merre segíthetnek – ez néha lehetetlen. Nem csak azért, mert járhatatlanok az utak, katonák őrzik a határokat és minden vagyonod egy szempillantás alatt válhat értéktelen lomhalmazzá, hanem a bizonytalantól való félelem köt olyan gúzsba, ami lehetetlenné teszi a döntéshozást, de még a józan gondolkodást is. A regényben japánok ezrei nem akarják elhinni az igazságot, és megkergült lemmingekként gyalogolnak bele a pusztulásba. Ezrek érzik úgy, hogy inkább halnak ott az ismert falak között, rosszul értelmezett hősieskedéssel, mintsem hogy nekivágjanak egy bizonytalan vándorlásnak. Végül pedig milliók hullanak az értelmetlen halálba azáltal, hogy addig-addig halogatják az indulást, mígnem már késő. Még az értelmüket az érzelmeik elé helyezők között is sok akad, akik olyan élethelyzetbe kerülnek, amiből végül mégsem tudnak időben elszabadulni.
Írónő ismerősöm, Izolde Johannsen látogatott meg még a nyáron, és miközben családjának megmutattam a várost, ismételten szóba kerültek a menekültek. Minthogy az egészségügyben dolgozik, hát főleg járványkockázati szempontból. Furcsamód a regény erre az aspektusra nem tért ki, pedig a legfontosabb oknak tartom, amiért a migráns embereket folyamatos ellenőrzés alatt kéne tartani a vándorlásuk alatt. Élő terjesztővonala ugyanis ez az emberár az összes olyan afrikai és közel-keleti betegségnek, amire tőlük távol eső országok nincsenek igazán felkészülve. Ráadásul kétélű a penge, hiszen a külvilágba szaladt migránsok sincsenek felkészülve az itteni éghajlatra, a hűvösödő éjszakákra, a mi immunrendszerünkön mutálódott influenzavírusokra… A regényben szereplő japán nép azonban rettentő egészséges, hiszen még a kialvatlanságot is hónapokon át tűrik az idős tudósok, hogy mihamarabb megfejtsék természet titkait, és ezáltal elkerüljék Atlantisz népének sorsát, a fiatal lányokat pedig még a végtagvesztés sem akadályozhatja meg, hogy tűzön-vízen át kövessék választott kedvesüket.
Szerencsére jobb témánk is akadt írótársnőmmel a vírusoknál, így a városi séta során felvetődött egy debreceni író-olvasó találkozó ötlete is, amire – mintegy égi jelként – ráerősített az a szerencsés véletlen, hogy a Parkerdőben a Mélusz Juhász Péter Könyvtár igazgatójával futottunk össze. Amíg azt figyeltük, ráborítja-e a városgazdálkodás teherautója valamelyik rohangászó gyermekére a homokot, mellékesen megbeszéltük egy októberi rendezvény lehetőségét is. (DE!book Író-olvasó találkozó Debrecenben, a Benedek Elek Könyvtárban, október 10-én!) A regényben is hasonló párhuzamban fut a kulturális értékek és az emberéletek mentése, sőt, egy furcsán fanyar, japános humor a történet végére érdekes képet fest a japán értékrendről. A pénz, a hadsereg érdekes mód háttérbe szorul, pedig az író elképzelése szerint akkorra már túlestünk a harmadik világháborún, ami után Japán elfoglalta az őt megillető helyét a fejlett országok között. Az amcsiknak ugyan meghagyja az elsőbbséget, viszont a Szovjetunió egyáltalán nem egy olyan rideg ellenpont, mint amilyen a valóságban volt. Vagy talán csak az orosz adoptálás tompított a japán szöveg eredetijén? A hetvenes évek derekán ez még bőven belefért a fordítói etikába. Minden esetre a Föld nagy országai minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy az ENSZ égisze alatt minél több menekültet és művészeti alkotást befogadhassanak. Nem rajtuk múlik, hogy sok az áldozat. A mai valóság sajnos fájó ellenpéldája mindennek: első helyen áll a fegyverkezés, a pénz, és igazából senkit sem érdekel a legfelsőbb döntéshozók közül az, hogy gazdasági sikerükért hány emberélet, mennyi kulturális érték pusztul el. Pedig csak rajtuk múlik.
Ha a világpolitikai események nem is úgy alakultak, ahogy azt a szerző vizionálta, akkor is nagyszerűen eltalálta a technikai fejlettséget. Főleg a számítástechnika és a tömegközlekedés terén. Ha csupán egy évtizeddel későbbre datálja a regény cselekményét, időszerűtlen, félrement regényként dobtam volna sutba a dupla kötetet, s közben fejcsóválva hitetlenkednék azon, hogyan lehetett egy ennyire általánosító, felszínes lektűrt annak idején több mint nyolcvanezer (!) példányban a magyar olvasóközönségre szabadítani. Így viszont a kimaradt mélységeket megbocsátva emelem kalapom Szakjozsenije előtt. Nem festett rózsás képet a menekülésre kényszerülő népe jövőjéről, ám látva a mai Közel-Kelet elüldözött népeinek sorsát, talán még így is sokkal optimistábbra sikeredett, mint ami a valóságban várna egy hazáját vesztett Japánra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése