2015/05/14

Ink (Ha nem jő az édes álom)


Filmélmény ritkán motivál rá, hogy virtuális tollat ragadjak, és legutóbb, A faun labirintusánál még sikeresen ellenálltam a kísértésnek. Az, hogy most nem sikerült, főleg annak tudható be, hogy a spanyol remekkel ellentétben ezt a filmet nem szórták meg Oszkárral, sőt egyenesen méltatlan hallgatás övezi, pedig már öt kerek esztendeje látható, és bezsebelt egy Best International Feature díjat.
Nem tudom, hogy a büdzséből nem futotta-e a nagyobb hírverésre, vagy csak kellemetlenül névtelen volt a stúdió (Double Edge Films), ami összehozta eme kis remeket, de miután meggyőződtem róla, hogy a film megtekintése után támadt információs szomjamat jóformán csak a stáblistából, és néhány hevenyészett véleményezésből olthatom, nem restelltem nekifeküdni, hogy minél többeket buzdítsak a film megtekintésére.Tehetem bátran ezt már csak azért is, mivel a művet szabadon letölthetővé tették az alkotói, ezzel is keményen odacsapva a filmes konvencióknak.
Jamin Winans nevét megjegyeztem. A film elején tapsoltam egyet a felütésen, ám akkor még nem tudtam, hogy ez még két csavar után lesz igazán jelentős mozzanat: az időt itt más dimenzióban mérik, és inkább ritmusa van, mint múlása.
A képek, a merész vágások mind a művész elképzelését szolgálták, nagyszerűen elválasztotta egymástól az álom-, a tündérvilág mesei- és a valóság szürreális képeit, sőt ezen belül is nagyszerűen navigálja a néző érzelmeit a megfelelő hangulatokba.
Csak a legszükségesebb mértékben kapaszkodik az ismert mitológiai lényekbe, nem kimondottan tündérek és sátánfajzatok harcát mutatja be a film, hanem az ember kettős lényének végletekig kiélezett harcát szimbolizálja a valóságon túli lényeivel. A lélek harca több szinten és több helyszínen zajlik: John, az öngyilkosság határára érkezett, karrierista munkájában végletekig kizsigerelt, gyermekkori fusztrációktól szenvedő, komplexusos üzletember zavarodott, megkeseredett, érzelmeit tagadó lelki világa és a lánya, Emma gyermekien naiv, mégis véresen komolyan vett, árvaságát, elhanyagoltságát saját mesevilágával ellensúlyozó lelki világa egymásba ér, összefolynak.

Fölösleges a Wikipédára kattintanunk az incubusok jelentéséért - ezek itt nem azok. Egy egész film szól arról, hogy megértsük, mik is valójában a keretezett arcú, torz mosolyú fogorvosbácsik: életünk megrontásáért felelős szorongásaink, rossz döntéseink meghozatalán munkálkodó megfelelési kényszereink, boldogtalanságba betonozó, meggyökeresedett félelmeink.

A másik oldal? Olvastam valahol, hogy hippi tündérek, de az előbbiek után talán már adódik a helyes válasz: ezek bizony a lélek boldogság után kajtató eszközei, szépen megszemélyesítve. Még a Nyomkövető volt a legközelebb a mitológiai hasonmásához a csini szikszalagokkal a szemén, de a többi harcos résztvevő mind a szerző zseniális sajátkája, nem aggatja tele őket mitológiai karácsonyfadíszekkel, hogy felismerjük őket a maguk sablonjaiban.
Ennyi mozgástér kell is a nézőnek, hogy egyéni tapasztalataihoz igazíthassa a szimbólumokban megfogalmazott folyamatot:
Az apa a karrierje és a családja közt őrlődik, nincs ideje az utóbbira, de elveszíteni sem akarja őket. A sors azonban közbeszól: a feleségét temetheti, a lányát elveszik tőle. John innentől az egyetlen megmaradt értékének él, karrierje az egekbe szárnyal, de a maga előtt is rejtett érzelmei lassan felőrlik. A végzet kétféle kiutat kínál, amiből az egyik lehetőség, ha főbe lövi magát. A másik út természetesen sokkal küzdelmesebb, a film nagyrészt erről szól, az öngyilkosság alig néhány filmkocka erejéig vetődik fel. Mivel a lélek mezsgyéin az idő másféle fogalom, itt már a főbe lövés is egy megtörtént alternatívaként van jelen, az áldozat a címadó szereplője a filmnek, tehát cseppet sem elhanyagolható lehetőség. Sőt, mint a végére kiderül, Emma az utolsó próbatétel, az egyetlen megmaradt, feláldozásra váró érzelmi kapocs, ami még köti az élethez Johnt. Mégis, valami egészen másnak az elvesztése ébreszti rá végül, hogy mennyire fontos neki ez az egyetlen igaz érték, és mennyire semmi az, amibe eddig értékként kapaszkodott. Drámai fordulat, szörnyű nagy pofon osztogatás, és Happy End.
Miért Tinta? Erre nem jöttem rá. Talán a benne rejlő lehetőség miatt? Vagy valami rejtett anglicizmus? Vagy a főszereplő teljes neve Tinta János? Jamin Winans talán majd elmondja egyszer.
Egyébként, ha a művész úr még alkot egy-két hasonlót, hamar felkerül a listámon Neil Gaimann mellé, ugyanis a film képeit bámulva folyamatosan a Sandman képregény szereplői villogtak be a kisagyam hátsó zugaiba, és nagyjából a film felénél merült fel bennem a kérdés, hogy nincs ebből már összevágva egy egészen tisztességes képregény?!
Az Ink kábé annyira fantasy, vagy scifi, mint amennyire krimi, vagy thriller. Semennyire. Azért, mert van benne néhány mesés szörny, meg gyermekrablás, még nem lesz könnyebben beskatyulyázható, mint a szereplői.
Művészfilm, a szó legnemesebb értelmében.
Az ilyesmit általában jól el lehet cseszni, hiszen az eredeti ötletet egy egész stáb értelmezi félre, és végül a producerek ölik le gyorsfagyasztott áruvá, de jelen esetben ez a rituális felkoncolás elmaradt, hiszen Winans úr nem csak az ötlet és a forgatókönyv atyja, de a zenét is ő komponálta hozzá, sőt az ollót is ő fogta a szülésnél. Talán pont ezért zárt össze sértődötten előtte  szakma, még egy fanyalgós díjjelölésre sem méltatva ezt a filmes beatboxot.
Nálam ötös. Csillagos.