Urbánszki László barátunk ismét alaposan kitett magáért
vendéglátás területén. Még szerencse, hogy nem holmi fogadós, mivel ilyen
bőséges lakoma mellett bizony hamar kifogyna a kamra. Két nap szédelgés után tudtam magamat a
billentyűzetre engednem, hogy valamiféle históriáját adjam eme sorban harmadik,
erdőmélyi tanyativornyának.
Hogy az elejéről kezdhessem, bizony hónapokkal korábbra kell
visszautalnom. Debrecen sok érdemes, írómesterséggel kacérkodó emberrel
büszkélkedhet, ám ezek közül senkit sem találtam magam mellé útitársnak. Maradt
hát a rég bevált módszer, és a lehető legközelebbi célhoz az oszkar.hu-n
kerestem fuvart. Végül Adrienn repített
fel a kis kétszemélyesre alakított ezüstvillámával, majd egy rövid regeneráció
után, amit az Aréna Plázában ejtettem meg, átslattyogtam a Népligetbe a
buszhoz. Már itt találkoztam az első
írópárossal. Ndy és Zora elláttak némi jó tanáccsal – pl. hogy előre meg kell
vennem a jegyet a pénztárnál, ha utazni akarok –, s így társasággal kerültem ki
a vadregényes Tatárszentgyörgy és Ladánybene között elterülő erdőbe.
A tanyán eddigre szépen gyűltek a vendégek, az asztalon a
hozott italok, ennek következtében a felkínált fakupák közül nekem immár nem
volt nagy a választék, ám annál könnyebben került bele utána innivaló.
Feltornyozva vártak az igazán ünneplésre méltó, frissen megjelent „Vérszagra
gyűl” című könyvek is.
Amint ideje jött, egynéhány könyvet magam is felnyaláboltam,
és úgy nyargaltunk ki a kocsikhoz, majd át Ladánybenére, a kultúrházba. Jó volt
látni egy tényleg megbecsült kiskönyvtárat, amit a megnyert pályázatból az
utolsó fillérig korszerűsítettek! Jó és élő példája ez annak, hogy mennyire nem
a vidékieken múlik az, hogy az ország még mindig az információs társadalom
előszobájában toporog. A könyvbemutatóra megnyitott előadóteremben is lehetett
volna akár kivetítéses műsort tartani, de szerencsére a házigazda habitusa
fölössé tett minden egyéb hang- és fényeffektust adó szerkezetet: Urbánszki az
első feltett kérdésre (ami a mai ifjúság olvasásra szoktatásának lehetőségeit firtatta)
azonnal a fél honfoglalást és a Magyar Királyság első évszázadait átívelő
történelmi értekezéssel válaszolt. A
későbbi kérdésekre is hasonló (fó)kuszáltsággal irányozta feleleteit, így az
alig féltucat kérdés nyomán egészen sokat megtudhattunk a gyerekkoráról, világi
nézetéről, a tervezett munkáiról, képet kaptunk a családjáról, sőt, még azt is
megtudhattuk, hogy ma élő példaképe Nemes István, alias John Caldwell, akitől
még bőven volna mit tanulnia. Azt, hogy miként lehet olvasásra nevelni gyerekeket,
elég röviden vázolta a sokadik visszakanyarodás után: „Sehogy. A lehetőséget
kell megadni nekik, meg mutatni a jó példát.”
Hát, ezzel nem tudok vitatkozni. A bő másfél-kétórás
könyvbemutatónak a vendégek gyomorkorgása vetett véget, ugyanis emlékeinkben a
bográcsban fövő gulyás képével hagytuk hátra az Urbánszki-tanyát, és ez a kép
az est beálltával egyre élesebbé vált lelki szemeink előtt. Egy gyors
dedikálást követően, amin a helyi polgármester is sorba állt az őt megillető
tiszteletpéldányokért, ismét autókba pattantunk hát, és valódi, éhes
sáskahadként rohantuk le vendéglátónk hajlékát.
Az est további része kötetlen beszélgetéssel telt, ami alatt
nem csupán a bogrács ürült ki, de megcsappant a felhalmozott italkészlet is. A
társaság összetételéből adódóan a témákat nem kellett moderálni, sem
felvezetni, és senkit sem láttam szerényen félrehúzódva mélabús verset
farigcsálni.
A farigcsálásról amúgy is mindenkinek rönkbútor, fakupa és
egyéb helyben készült érdekességek juthattak az eszébe, minthogy a házigazda
saját keze munkái vettek körbe minket. Próbálta ugyan eladni a középkori
fegyverutánzatokat is, amik főként különböző méretű balták és szekercék
formájában jelentek meg hol az asztalon, hol a kezekben, ámde a legkevésbé sem
ez volt a fő téma.
Minthogy a napokban várható a „Fegyver csörög” című
opuszának megjelenése, és Szélesi Sándor megjegyzése, miszerint minden
történelmi regény elkerülhetetlenül történelemhamisítással jár, mélyen betalált
az írói önérzetekbe, főleg ennek a körbejárásán telt az éjszaka. Ha végső
megegyezés nem is, annyi megállapítás született, hogy az igazság tekintetében
más szórakoztató, irodalmi műfaj sincs jobb helyzetben, és a legtöbb, amit egy
íróember tehet, hogy megpróbál legalább a tények mentén hiteles maradni. A
leggusztustalanabb hozzáállás az egyedi eszmék szolgálatában tett
tényferdítések, utána következik a történelmi személyek sablonos
felmagasztalása, avagy demonizálása, de még a konteók mentén történő egyoldalú
ténysorolások is nehezen megbocsáthatók. A legnehezebb helyzetben a sci-fi
szerzők vannak, a magasirodalom műveléséhez pedig nem focizunk eleget.
Mindenszentek napját épp az élet, a világmindenség meg minden fontosabb kérdéseinek megválaszolásával fogadtuk, majd végre némi alvást eszközölve, felkészültünk a szombati napra.
Mindenszentek napját épp az élet, a világmindenség meg minden fontosabb kérdéseinek megválaszolásával fogadtuk, majd végre némi alvást eszközölve, felkészültünk a szombati napra.
A villámgyorsan telő ünnepnapon további vendégek érkeztek. A
születésnapos Andy Baron és tündérmalac kiskutyája mellett megjelent az ókori történelmet író barátom, Marcellus Mihály. Felvonult a Goldbook Kiadó teljes vezetősége
Bán Mórral erősítve a zsáner képviseletét, és végre befutott Maggoth barátom
is.
A társaságot ismét nem kellett animálni, folyt a szó és az ital minden
nehézség nélkül. Közben szövődtek románcok, megállapításra került, hogy a
magyar líra nagyrészt halott, az a kevés meg leromlik az olyan varródánieles
szójátékokon, amilyenekből a jelenlévők bármelyike gyárt egy szakajtóval pár óra
alatt. Például a kedvenc házvezetőnőnk véleményét kifejezve:
Jó játék a villanypásztó’
Az se baj, ha megbasz párszó’
Tán addig se költőt jáccó’
Hát, jó játék a villanypásztó’!
Persze, akinek nem inge, ne vegye gatyára! A némi
felolvasásokkal tarkított vita hevében születtek vehemensebb kinyilatkoztatások,
ám végül a fegyverek a helyükön maradtak. Azaz nem egészen; délután már odáig
merészkedtem, hogy az arra fogékonyaknak az íjászkodás alapjait tanítgattam, amennyire azt az aktuális lehetőségeim engedték. Jóféle sportíj, gyakorló
szaruíves íj és egy egészen csinos Kassai-féle visszacsapó íj állt
rendelkezésünkre, így aztán a lövöldözésnek csak a gyorsan sűrűsödő sötétség
vetett véget.
Közben újabb súlyos veszteségeket szenvedett a folyadékállomány, ami ebből kifolyólag némi utánpótlásra szorult. Az elkészülő babgulyás pedig igazán megértő és befogadó gyomrokra talált, melynek eredményeképpen aztán végül a tanyaőrző ebjószágok jártak pórul.
Közben újabb súlyos veszteségeket szenvedett a folyadékállomány, ami ebből kifolyólag némi utánpótlásra szorult. Az elkészülő babgulyás pedig igazán megértő és befogadó gyomrokra talált, melynek eredményeképpen aztán végül a tanyaőrző ebjószágok jártak pórul.
Az este folyamán még hallottam némi infót a Goldbook Kiadó
elektronikus kiadványai felől, majd egy kinyilatkoztatást, amolyan kiadói ars
poeticát, miszerint olyan könyvekre van szükség, amin keresztül a magyar büszke
lehet a származására, múltjára. Kaptam meghívást egy antológiába és immár vár
rám egy szinopszis megírása is, amiből remélhetőleg hamarosan könyv lesz.
Összegzésül még azt emelhetem ki, hogy meglepően gyorsan és
jól reagált a magyar kiadói és írói közösség egy újfajta zsáner
felemelkedésére, történetesen a steampunk művekre. Maggoth ugyan még nem tudta
bemutatni az új könyvét, de a Nostradamus levelei sorozata egyértelműen ebbe a
műfajba tartozik. Czinkóczi Kriszti egész megjelenésével képviselte a
viktoriánus korszakot, és rendre kiderült többekről, hogy vagy írtak, vagy
készülnek írni az eszközeit felhasználó művet.
A vasárnap a búcsú napja volt. Meghasadt fapoharak, kiürült
palackok, a lakoma szerteheverő romjai köszöntötték a reggelt, ám ennek
eltűntetése csupán percek kérdése volt. A szalagon gyártott melegszendvicsek
hamar összhangba hozták a gyomorsavat az agykapacitással. Kissé túlpörgetett
üzemben gyártotta a kávét az öblös kotyogó, de még időben útra keltünk végül,
hogy a ritkásan járó buszok egyikét elkaphassuk. Tamás, Laci nagyfia amúgy is
elérte volna a buszt, legfeljebb kicsit odalép a morgós hangú, spéci járgánynak
a következő megállóig.
Velünk lett tele a busz, majd az utolsó búcsúzkodás után
kissé kétségbeesve konstatáltam, hogy közel öt órám van még az estére foglalt
oszkar.hu-s fuvarom indulásáig. Némi vacilla után végül felmentem az Eiffel
teraszára, és onnan gyönyörködtem a Nyugati pályaudvar épületében. A
viktoriánus képet mintegy véletlenül egy cilinderes, ballonkabátos fiatalember
is kiegészítette... Ellátogattam a Terror Házához, majd a Kodály köröndre,
átböngésztem féltucat könyvesbolt kínálatát, majd amikor végre helyet foglaltam
a hazaúton, igencsak illetlen módon – bealudtam. Szerencsére ez akkor éppen nem
jelentett gondot, vagy legalábbis a tanyáról hozott füst- másnaposság- és
izzadtságszagom mellett eltörpült, mint kellemetlenség.
Otthonomba érve aztán előtártam kincseim: a dedikált
könyveket, az alaposan felavatott talpas fakupát, az erdő kincseiből készült
karácsonyfa-díszeket. Még aznap éjjel elkezdtem összeállítani az antológiába
készülő novellám és a steampunk regényem szinopszisait, így remélhetem, hogy a
III. Urbi-buli legnagyobb kincse majd nem is ez a töméntelen élmény, hanem az
olvasók elé kerülő műveim lehetnek!
(A fotókért Andy Baront illeti köszönet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése