2013/12/19

A képregény története I.




BUBORÉKBESZÉD

Nem illik képregényt olvasni. Ha valaki mégis erre vetemedik, legalább ne beszéljen róla. Nem kelti művelt ember benyomását. Nem csak most, hanem évtizedekkel ezelőtt sem illett szeretni a képregényt. A gyerekre sem vet jó fényt, ha nem szépirodalmi, ifjúsági regény, hanem képregény olvasásán kapják. A felnőttek esetében kifejezetten megbotránkoztató a képregényolvasás. Komoly ember nem is vallja be magánéletének e főben járó bűnét. Ez a megítélés jellemezte és jellemzi még ma is a képregény fogyasztok hol szélesebb, hol szűkebb csoportját. Magyarországon ez a műfaj több mint százéves jelenléte ellenére is magyarázatra, vagy inkább magyarázkodásra kényszerül, miközben Nyugat-Európában a kilencedik művészetnek tartják. Nálunk a gyerekek silány szórakozási formájának tekintik, és a felnőttek alig számítanak képregényfogyasztónak. Ha ellátogatunk egy francia képregény-szakáruházba, láthatjuk, hogy felnőtt férfiak és nők, vállalva a maguk infantilis gyerekkorát, élvezettel lapozgatják a művészien megformált képregényalbumokat. Ugyanakkor idehaza, ma sem nagyon tudunk ajánlani felnőtteknek szóló színes, magas színvonalú képregényalbumot, hiszen sem most, sem az elmúlt évtizedekben ilyen nem, vagy csak elvétve jelent meg magyar nyelven. Leginkább az újságok hasábjain találkozunk a képtörténetekkel, vagy az utóbbi időben önálló képregényfüzetként az újságos standokon, elvétve könyv alakban a könyvesboltokban, de igazi jelentősége ennek a műfajnak Magyarországon soha nem volt. Mégis, a képregények szerelmesei, a gyűjtök mindezt a csekélyke képregényanyagot is féltve őrzik, ereklyeként rakosgatják félre, még gyerekeik elől is elzárják a 70-es évek Mozaik újságjait amely épp e nosztalgián lelkesedve 2002-ben újra kiadásra került ­, a Füles című rejtvény lap kivágott képregényoldalait, vagy a 80-as évek végén megjelent önálló képregényfüzeteket. A két háború között kiadott Áller Képes Családi Lapja vagy a Hári János, mint az egyetlen akkori képregényújság kifejezetten kincsnek számít. Mindezek ismeretében úgy érzem, indokolt megvizsgálnunk ezt a sokszor jogosan elítélt műfajt. Milyen szükséglet hozta létre, milyen társadalmi, történelmi tényezők játszottak szerepet kialakulásában, hogyan fejlődött a kezdeti karikatúrasorozatokból színes képzőművészeti alkotásokká, milyen utat járt be a világon és Magyarországon? A képregény történelmének egy olyan időszakát mutatom be könyvemben, amely a képregény kiutalásával kezdődött 1939-ben, majd miután egy ügyes ideológiával visszalopózott az újságok oldalaira — 1957-ben fényes karriert futott be—, 1989-ben szép csendesen elhalt. Sajátos magyar képregénysztori ez, kényszerűségből belekeveredett festő és grafikusművészekkel, akik a megélhetésük miatt — igaz ők maguk sem voltak túl jó véleménnyel a képregényről— bevállalták a tömegkultúra e rakoncátlan gyermekét. Ha már rajzoljuk, legalább rajzoljuk jól felkiáltással, néhányan valóban művészi igényességgel hozták létre alkotásaikat. A magyar képregény látszólag olyan volt, mint a legtöbb amerikai vagy európai rokona. Ugyan több benne a narratív elem, mert aki írta, úgy gondolta, neki irodalmat kell produkálnia. De kevesebb a harsány hangutánzó szó, a hangfestészet, mert a politika ez alapján azonosíthatta volna az amerikai comics-szal, amitől viszont óvta a fejlődő magyar ifjúságot. Mindenesetre a hétről hétre megjelenő folytatások hoztak némi színt az újságolvasók szürke hétköznapjaiba, és volt, akikben mélyebb nyomot is hagyott a képregény. Mivel nemcsak ellenzői vagy rajongói vannak e sajátos elbeszélési formának, hanem mindennapi fogyasztói is, remélem, a képregény történetének megismerése lehetővé teszi a műfaj tárgyilagosabb megítélését.

Az oldal szerkesztője:Krystohans



Forrás: Kertész Sándor: Comics szocialista álruhában - Kertész Nyomda és Kiadó, Nyíregyháza, 2007 

2013/12/18

Kelet felé vezet a magyar képregény útja?

kérdezett: Gál László 
SZÖVEG ÉS KÉP 

Johnny Bunk a karrierválasztásban segít, szuperhősök hozzák a szerencsét Magyarországon, a Nyugat írói pedig zombikkal harcolnak. Így változik a képregényes világ.

Az Európai Unió képregényeitől a karriermangáig. Szervezeti kommunikációs példák címmel tartott előadást az V. Kommunikációs NapokonMaksa Gyula, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusa. Ebben a képregénykutatással kapcsolatos változásokról, a képregények új területeken, így a szervezeti kommunikációban, a kultúrdiplomáciában, a reklámkampányokban való elterjedéséről is beszélt, erről kérdeztük:
Maksa Gyula (Fotó: bama.hu)
Hogy lettél te képregénykutató?
– Mint nagyon sokan mások a nemzedékemben, annak idején, általános iskolás koromban én is nagyon szívesen olvastam képregényeket. Sőt, a szüleim már akkor is olvastak nekem képregényeket, amikor én még nem is tudtam olvasni. De a képregénnyel való találkozásom egyetemi keretek között Belgiumban történt meg az ezredfordulón. 2000-2003 között végeztem ott kommunikáció magiszterit, és láttam, hogy a képregénnyel akár tudományos nézőpontból is lehet foglalkozni. De akkor még nagyon távolinak tűnt, hogy én valaha is ezzel foglalkozhatok. Később úgy alakult, hogy a doktori dolgozatom készítése közben megváltozott a témám, televíziózással kapcsolatossal vettek fel, de végül úgy alakult az élet, hogy a képregénykutatás felé fordultam.
Nem tapasztalom, hogy Magyarországon népszerűek lennének a képregények. Kellett az, hogy Belgiumban magiszterizzél?
– Volt egy nagyon szerencsés időszak: pont, amikor 2004-ben visszaköltöztem Magyarországra, és elkezdtem a doktori tanulmányaimat, megélénkült a magyar képregénykultúra. Olyan 2006-2007 körül egyre több fesztivál lett, megalakult a képregénykiadók szövetsége, beindult a kiadás, élénkség volt a képregénykultúrában. Manapság ez már csak a keleti típusú képregényre igaz. A fellendüléskor pedig az irodalmi, művészeti, társadalomtudományi folyóiratok elkezdték beengedni a képregénnyel foglalkozó írásokat. Ez egy nagyon szerencsés együttállás volt.
A magyar képregény helyzetét hogyan látod?
– Most a magyar nyelvű képregénykiadás leginkább a keleti típusú képregényben élénk, vannak fordítások is, de még izgalmasabb attól, hogy a legfiatalabb képregényrajzoló nemzedéknél kialakul egy saját keleti stílus. Itt még nincsenek ilyen szubkulturális sztárok, mint mondjuk a korábbi nemzedékeknél, akik elsősorban az európai, majd később az amerikai típusú képregény felől jöttek, de kialakulhat.
2013 egyik legnagyobb médianyilvánosságot kapott magyar képregénye: Nyugat+Zombik



Bár ezek speciel nem keleti típusú képregények





Fontos és érdekes dolog, hogy a keleti típusú képregény Magyarországon a nőket is bevonja a képregénykultúrába, ami korábban nem volt jellemző. És az is érdekes dolog ezzel kapcsolatban, hogy Magyarországon egy teljes életmódajánlat részeként jelenik meg a keleti típusú képregény, nem önmagában áll, hanem egy médiauniverzum része: számítógépes játékok, anime és popzene kapcsolódik hozzá. Másrészt pedig egy életmódajánlat részeként van ennek gasztronómiai, öltözködéssel és filmekkel összefüggő oldala is például. Ez különlegesség. A 2000-es évek második felében tapasztalt fellendülés minthogyha a válság következtében is kicsit megtört volna, de reméljük, hogy újra felélénkül.
Előadásodban arról is beszéltél, hogy a művészet területéről egyre inkább a média területére tevődött át a képregénykutatás …
– Az első kutatások, amelyek a frankofón területeken vagy az Egyesült Államokban megjelentek, vagy irodalomtípusnak tekintették a képregényt, vagy olyan művészeti ágnak, amely mintegy egyenjogúsításra vár más, hagyományos, korábban már kanonizált irodalomtípusokhoz képest.
Érdekes, hogy Magyarországon volt egy olyan kutatás a 80-as években, amely a társadalomtudomány nézőpontjából tekintett a képregényre. Ez Rubovszky Kálmánnak volt a kutatása, de utána ennek már nem volt folytatása. A nemzetközi szakirodalomban pedig domináltak az egyenjogúsítási törekvések, tudományosan is.
Valóban van egy fordulat a képregénykutatásban, hogy elsősorban a médiatudomány foglalkozik a képregénnyel, az elsősorban médiaként értett képregénnyel. Így nem csakHergé Tintinjével vagy Art Spiegelman Mausável, hanem sokszor olyan típusú képregényekkel is foglalkozik, amire a régebbi kutatások nem figyeltek, például a szervezeti kommunikációs vagy ismeretterjesztő képregényekre.
Tintin



Art Spiegelman: Maus


Ez a változás azzal is együtt jár szerinted, hogy egyre újabb területeken jelenjenek meg a képregények? 
– Nagyon különböző a helyzet az eltérő médiakultúrákban. Hagyományosan a japán, a frankofón és az észak-amerikai kultúrában jelentős a képregény jelenléte. Máshol ez kevésbé jellemző, vagy olyan speciális műfajokban jelenik meg, mint Magyarországon az adaptációs képregény a Kádár korszakban, vagy mondjuk Svájcban, ahol a képregénykiadás kevésbé volt jellemző, viszont a népszavazásokhoz köthetően képregény-plakátok születtek.
A másik dolog, ami érdekes, hogy a képregény nem csak tisztán, önállóan képregényként van jelen – mondjuk ebben is vannak különbségek, mert például az észak-amerikai hagyományban az újságokban megjelenő comic strip a jelentősebb, míg az európai hagyományban a könyves hordozó a meghatározó –, hanem vannak hibrid, vegyes közegek, például webképregény, számítógépes játékok, plakátok, amelyek képregényes alakítottságot viselnek magukon, képregényes elrendezésben vannak előttünk.
Például a kulturális diplomácia és nemzetközi szervezetek is egyre inkább használják a képregényt a kommunikációjukban. Ennek mi lehet az oka? Van egy olyan vetülete, hogy könnyebben érthető egy idegennek? 
– Ha nagyon leegyszerűsíteném, akkor azt mondanám, hogy a szimpátiakeltés a motiváció, akár a nemzetközi szervezetek, akár a kultúrdiplomácia hátterében. A képregény olyan kifejezési módnak mutatkozik, amivel szimpátiát lehet kelteni.
Johnny Bunk kalandjai - fejlődésregény szerkezetű képregényes menedzsmenttankönyv



A Szerencsejáték Zrt. reklámkampányának képregényfigurái


Neked melyik a kedvenc képregényed?
– Nagyon sok van. Én az európai, a belga/francia hagyomány felől jövök, sokat tudnék mondani, viszont egyet nehezen. A népszerű képregények közül, amelyekből magyar nyelven is megjelent egy album, kedvelem a svájci Zep rajzoló munkáit, például a Titeuf sorozatot. Nagyon különleges a szír származású, Franciaországban alkotó Riad Sattouf, akinek nagyon szeretem a képregény-riportjait. Az utóbbi szerzőtől sajnos még nincsenek lefordítva képregények, de Marjane Satrapi Persepolisa például már széles körben ismertté vált, s ilyen típusú képregényekről van szó esetében is.
Marjane Satrapi: Persepolis